Fotó: Szkarossy Zsuzsa
A színpadon dizájnos szónoki pult, tábla nagy, üres lapokkal, vetítővászon és a wilsoni színház elengedhetetlen kelléke: egy szék. Wilson papírral a kezében lép be, megáll a pultnál, mint aki merev, hivatalos beszédre készül. Aztán csend… Percekig. Tanárosan körbetekint, komolyan szemez a nézőkkel. Mosolygok magamban, na persze, aki valamennyire is ismeri, sejthette, hogy már a belépője is eredeti lesz. Ha másra nem is, arra jó ez az antré, hogy azonnal bevonódjunk a tempótlan wilsoni világba, amelynek legfőbb valója a tér, az időtlen idő, a fény, a csend és a mozgás. A publikum fegyelmezett, jól állja az első próbát, e kissé kimódolt némaságot. Nincs mocorgás, sustorgás, sem zavart kuncogás… – de ahogy Wilson végre beköszön, érezhetően oldódik a hangulat.
Előadása két órába sűrített önéletrajz, alkotói vallomás a mindig kérdező művészről. Texasban nőtt fel; meghatározó kulturális impulzusok csak aztán érték, hogy a hatvanas évek elején New Yorkba költözött, ahol festészetet és építészetet tanult. Az itt látott színházi és opera-előadások csalódást keltettek benne, nem fogták meg. A (kortárs) balett, a zene és a mozgás egyenrangúsága viszont annál inkább. Különösen George Balanchine – a nézőkre sokat bízó – absztrahált koreográfiáinak mentális-virtuális „tere”, valamint a zeneszerző John Cage és a táncos Merce Cunningham a véletlenre is sokat bízó művészi üzenete hatott rá.
Pályafutását alapvetően a véletlenek, illetve a találkozások határozták meg – mondja. Fiatalemberként New Jersey-ben egy tizenhárom éves fekete srácot vett védelmébe, akit egy rendőr akart megütni gumibottal. Sajátos mentőakciójának eredményeként végül gyámja lett a különc, nehezen kezelhető siket fiúnak, Raymond Andrewsnak. Egyéni kommunikációs módszerekkel, különböző gyakorlatokkal, kellő türelemmel és humorral sikerült elnyernie a bizalmát. Raymond rajzokban megjelenített álmait, gondolatait, képeit Wilson beleszőtte születő darabjaiba; az ő ötlet-, illetve témaadásának köszönhetően született meg például A süket pillantása című emblematikus Wilson-darab is. (Tegyük hozzá: a rendező e „néma operával” tette le névjegyét Európában – megalapozva világhírnevét. Pilinszky Párizsban látta az előadást; ettől kezdve lett Robert Wilson, a wilsoni törekvés, illetve a főszerepet játszó Sheryl Sutton feltétlen rajongója.) Raymond egyik „levélkéje” – amelyre illusztrációként egy kitörő vulkánon trónoló dinoszauruszt rajzolt – egy héten át tartó, hét dombon játszódó szabadtéri megaprodukciót ihletett Iránban…
A rendező másik pártfogoltja beugró gyerekszereplőből a wilsoni színház „dramaturgjává” lépett elő. Az autisztikus zavarokkal küzdő Christopher Knowles furcsa motyogása, szótöredékeinek, ismétlődő fordulatainak szabályossága, azok matematikai-mértani „rendje” ugyancsak improvizáció forrása lett a színpadon. Miután megértette a fiú rejtett zsenialitását, és sikerült fejlesztenie beszédkészségét, Chris kinyílt; mára elismert festő és költő lett Amerikában.
Wilson bevallottan „kicsit lassúcska” színházának egyik jellegzetessége, hogy a „bevonás” jegyében civileket mozgósított: szociális otthonok lakóit, intézetiseket, értelmi sérülteket hívott „amatőr társulatába”. Még egyik idős családtagját is sikerült meggyőznie: a Levél Viktória királynőnek főszerepét kilencvenéves nagyijára bízta, aki Párizsban nagy sikert aratott gyógyszerszedős „magánszámával”.
A „szakmai” előadás keretében szóba kerül a Sigmund Freud élete és kora, a Sztálin élete és kora s a Philip Glass-szal közösen alkotott az Einstein a parton is… – Wilson lelkesen-sebesen, máskor a témába zavarodottan magyaráz, Raymond és Chris, Chris és Raymond… Olykor elveszíti a fonalat, mi, a hallgatók is, egyre többször. Emléktöredékek: a Téli utazás előadása szeptember 11. után; a régi barát, Jessye Norman először nem akarta vállalni a fellépést, végül rábeszélték. Belekezdett Schubert dalciklusába, de elsírta magát a pódiumon. Tíz percig némán állt, a közönség is vele könnyezett. A helyzet érzelmi mélysége még az éneklésénél is megindítóbb volt… – meséli Wilson. Megint ugyanott vagyunk: csend, idő, mozdulat, fény, vertikális és horizontális feszültség. „Önigazolásként” diákat mutat, filctollával egymás után firkálja tele a táblára simított lepedőnyi papírlapokat. Kiindulópontok, díszlettervek, felvonások, dantei körök, szerkezetek… (Bekeretezve akár kortárs műalkotások is lehetnének.) Gondolati-képi labirintusában nehéz követni őt; de nem is biztos, hogy kell. Hiszen valójában ez is egy performansz, a l’art pour l’art megdicsőítése.
Jóllehet állítása szerint kevésbé kedveli az operát, színházi munkáinak jelentős része operarendezés. Különös, hogy folyamatosan foglalkoztatja e „groteszk műfaj”, amely saját idejével, tempójával, kötöttségével, merev keretével látszólag éppen a wilsoniság ellentéte. Valami mégis sikerült neki, hiszen Wilson sajátos kézjegyét viselik, összetéveszthetetlen stílusát tükrözik ezek a produkciók is.
Összegzése „egyszerű”, keresetlen. A rábízottakat soha nem megváltoztatni, hanem megmenteni akarta. A színházzal nincs világmegváltó célja; nem politizál, nem hisz a nevelő hatásában, szerinte a vallásnak sincs helye a színházban. Nem akar prédikálni, nem hirdet igét. Őt mindenekelőtt a fény érdekli, merthogy valójában a fény hozza létre, alkotja meg a teret. Vagyis Wilson teremtéskönyvében is a fény az első. A csukott szemű újszülött gyors szemmozgása elárulja, hogy a baba álmodik. Vajon miről? – teszi fel zárásként a kérdést. A saját válaszát már megadta; Wilsonnak évtizedek óta volt és van egy megvalósított, megfogalmazott és megformált álma a színházról…
A jó színészi érzékkel, bohémes szétszórtsággal előadott, csapongó „monodráma” közepétől azon gondolkodom: vajon mit szólna ehhez Pilinszky? Wilson műhelytitkait hallgatva vajon erősödne benne a lelkesedés, a rajongás, amelyet olyan pontosan rögzített cikkeiben és a Sheryl Suttonnal folytatott „regényes párbeszédében”, vagy azon kapná magát, hogy akkor, 1971 nyarán, Párizsban szégyenszemre megvezette őt egy zseniális kókler? Így vagy úgy, ez a kérdés bizonyára többekben megfogalmazódott április 25-én, a Vígszínházban. Meggyőzött? Hagyom magam meggyőzni? De mindegy is. Ha már kérdeztünk, Wilson elérte célját.
