Fotó: Elmer
A hajó később kifordul Krk-sziget déli csúcsánál, s máris csodálatra ingerlő, ugyanakkor riasztó sziklarengeteg emelkedik ki előttünk a vízből. Szent György-sziget. Eddig a földrajzi leírás. Kellemes, tengeri hangulatú zene kísér minket, majd idegenvezetőnk egyszer csak közli a száraz tényt: ezen a szigeten 1949 és 1955 között olyan – elsősorban értelmiségi – nőket tartottak fogva, akik nem értettek egyet Tito marsall politikai rendszerével. A sivár vidéken, ahol egyetlen fa vagy bokor sem képes megkapaszkodni, a politikai foglyokkal a sziget egyik oldaláról a másik oldalára hordatták a köveket. Teljesen értelmetlenül.
A hajón sokféle nemzet tagjai utaznak, legtöbbjük fiatal. Először nem értik: nők? Politikai foglyok? Éveken át követ hordtak itt? Majd halad a hajó, balról újabb, megint csak riasztóan kopár sziget: Goli. S folytatódik a történelemóra: 1955-öt követően, amikor Tito marsall az el nem kötelezett országok vezető politikusaként jobbik arcát kívánta mutatni a világnak, megszüntette a politikai börtönt, lakóit átszállíttatta a másik szigetre, ahol köztörvényes bűnözőkkel együtt tartották fogva őket. Itt már férfi politikai foglyokat is őriztek (őrizte őket a tenger), köztörvényes elkövetőkként. S ez ellen már nem lehetett kifogása a világnak…
A hajó korlátjánál nézzük a mára elhagyott, egykori rabépületek maradványait. Vezetőnk szerint harmincezren végeztek itt (már legalább értelmes, építőipari és vasipari) kényszermunkát, egészen az 1980-as évek végéig… S hogyan oszlott meg a köztörvényes bűnelkövetők és a hivatalosan már nem létező politikai rabok aránya? Ki tudja…? Ki tudja ma már? S a fiatalok értik-e, mi történt itt nem is olyan régen? Azt halljuk, a szovjet Gulag-világ után ez a hely volt az egykori szocialista világ legnagyobb kényszermunkatábora. Közben eszembe jut: szeptember 2-án volt hetven esztendeje, hogy a japán kapitulációval hivatalosan befejeződött a második világháború. Befejeződött, de vajon véget ért-e?
Az öböl öblében
Punat – hangulatos nyaralóhely a Krk-sziget déli oldalán. Védett öblét előszeretettel keresik fel a hajósok, itt kevésbé támadnak a vad szelek. Ennek köszönhetően az adriai partvidék egyik legnagyobb vitorláskikötőjében százával – ezrével – ringanak az árbocok. Szépséges látvány. Az öböl öblében szabályos kör alakú szigetecske, Košljun. Néhány száz méter lehet az átmérője. A középkor óta élnek itt ferences szerzetesek. Ma hárman lakják a kolostort Szent Ferenc fiai közül, s gondoskodnak a környék lelkipásztori ellátásáról. Fő bevételi forrásukként – nem nyereségre, hanem önfenntartásra törekedve, s megelégedve azzal – az idelátogató turistákat szállító hajójegyek árából részesednek. S a turisták jönnek, nézni a múltat, és remélni valami mást – szép kiállítások várják őket –, nézni a kolostort, a csöndes olajligetet, amely a Getszemáni-kertet juttatja eszünkbe, sétálni a béke szigetén. Mert az ember erre vágyik: rátalálni a természetes egyszerűségre, ahol találkozik a véges és a végtelen, ahol nem bonyolult az élet (bonyolultságát mi teremtjük, nagynak, zavarunkban olykor abszolútnak kikiáltva magunkat), ahol megérint Isten ujja.
A parányi kikötőben Szent Ferenc bronzba öntött alakja fogad, amint Ferenc megszelídíti azt a bizonyos gubbiói farkast. Az egyik lábam még a hajón, a másik már a szárazföldön, nézem a szentet, s arra gondolok, vajon a farkas nem a mi ösztön-természetünk, amely a lélek által folytonosan szelídítésre szorul?
Közben befut mellénk egy kis kék-fehér csónakocska. Fiatal szerzetes ugrik partra belőle, s köti ki járművét, azzal a természetességgel, ahogyan mások leállítják az autó motorját. Követjük őt, siet a dolgára, néhány közvetlen szava azért van, érezzük jól magunkat, vegyük bátran birtokba a szigetet lelkünkkel, belép a szerzeteseknek fenntartott klauzúrába, mi meg körbejárjuk a kerengőt, a szerzetesi belső udvart, ahonnan mindig az égre látni, s az ima természetes ritmussá válik bennem.
Haladási irány
Kanyargós országút az adriai partokon. Apró települések követik egymást. Valamelyik faluban összeszűkül az úttest, olyannyira, hogy egyik vagy másik irányból fér csak el egy autó. Tábla nincs, mindenki látja, a kicsiny templomot és a másik oldalon a házat valamikor közel építették egymáshoz. Nyilván még akkoriban, amikor nem ismerték az autós közlekedést, legföljebb szekerek nyikorogtak errefelé. A szembejövő forgalom miatt várakozunk. Hallom, egy férfi azt mondja: útban van ez a templom. Mire azt a választ kapja egy hölgytől: nem, az úton van a templom… S nem mond többet. A megfogalmazás önmagáért beszél.
Úton van a templom. A mi utunkon. És jó, hogy ott van. Különben merre haladnánk, ha nem jelezné az irányt? Tévelyegnénk, kóvályognánk összevissza a világban, belekapaszkodva ebbe-abba, hátha megtaláljuk, amerre haladni szeretnénk? De vajon, ha nem áll ott a templom, tudnánk-e, merre induljunk? Elgondolkodnánk-e azon, legalább néha, olykor, hogy mire való az életünk? Mihez kezdjünk vele? Vagy elégedjünk meg azzal, hogy öntudatlanul kódorgunk, magunkkal cipelve öntudatlan életünket, míg oda nem figyelünk a közlekedési szabályra, és össze nem ütközünk egy másik kódorgóval, vagy saját magunk öntudatlan létezésével?
Türelmesen várunk. Mindenki türelmesen vár. Ránk kerül a sor. Elhaladunk az egyautónyi úttesten. Közel a templom fala, fönn fénylik a kereszt. S azt érzem, jól haladunk, jó irányba.
