Szerzetes vagyok, nem operaénekes

 

Producere, Mike Hedges, aki egyébként a U2 együttes producere is volt, úgy nyilatkozott, hogy a következő olasz tenorként új karrier vár Önre. Elképzelhető, hogy akár egy Verdi-operában is hallhatjuk majd? Komolyan kérdezem: vállalna színpadi szerepeket?

 

– A válaszom az, hogy erre a kérdésre csak az tudna felelni, aki ezt mondta. Ám én úgy gondolom, Mike nem karrierista művészként beszélt rólam, hanem olyasvalakiként, aki ezt az egészet azért csinálja, mert ezzel előmozdítja a hitét, s terjeszti a ferences lelkületet. Bizonyára új olasz tenort keresett, és engem talált meg. De amint fogalmazott: ő továbbra is úgy lát engem, mint aki dalokat rögzít, s örömet visz az emberek életébe. Nem zárnám ki a lehetőségét annak, hogy a jövőben operarészleteket vegyek fel, vagy akár nápolyi dalokat, amelyeket kimondottan szeretek. Ám annak a valószínűsége, hogy egy Verdi-operában tűnjek fel a színpadon, igen csekély. Nem operaénekes vagyok, hanem egyszerűen csak egy szerzetes, aki szeret énekelni.

 

Ha jól tudom, korábban ácsként dolgozott a rendházban. Most már minden idejét a próbák és a fellépések teszik ki? Hogyan tudja megtalálni az egyensúlyt a szerzetesi élet és a koncertek világa között?

 

– Még mindig az ácsműhelyben dolgozom a rendházban. Szeretek olvasóállványt építeni, régi bútorokat felújítani, vagy akár régi hangszereket, például harmóniumot. Ez az én igazi szenvedélyem. Persze énekelni is szeretek, ám gyakran mondom: énekelni tudok, miközben a fával munkálkodom, de nem tudok kétkezi munkát végezni, miközben a színpadon énekelek. A bazilikában más kötelezettségeim is vannak, mint hogy játszom az orgonán; vezetem a liturgiát, és énekórákat is adok. Ha épp nincs koncertem vagy lemez felvételem, akkor ez tölti ki az időmet. Ám az énekléssel kapcsolatos munkám csupán egy módja az evangelizációnak, és párhuzamba állítható azzal, amit Ferenc kért a szerzetesektől: menjetek, és terjesszétek a jó hírt azzal az ajándékkal, amit kaptatok. Ő zeneszerző és énekes is volt. Nem meglepő, hogy Isten dalnokának hívták.


Nem kapott még elmarasztaló kritikát azért, hogy szerzetesként a világot járja a dalaival, s épp amerikai turnéra készül? Mit szól az ilyesmihez?

 

 

– Az első cikkek egyike, amely egy brit lapban jelent meg rólam, a következő címet viselte: Semmi sem szent? Létezik olyan vélemény, amely szerint nem szerzetesnek való, amit csinálok. De rájöttem, hogy az emberek gyakran nem ismerik eléggé, mivel is foglalkoznak a barátok, és mi a karizmájuk. Szerzetesek vagyunk, ezért a fogadalmunkkal magunkévá tesszük az evangéliumi tanácsokat. Misszionáriusok is vagyunk, így járjuk a világot, és hirdetjük az evangéliumot. Mindig is erről voltunk ismertek. Nem nagyon szeretek utazni, a rám irányuló figyelem mellett ez az egyik ok, amiért először visszautasítottam a Decca ajánlatát. De aztán beszélgettem a barátaimmal, akik óvatosságra intettek ugyan, mégis azt is mondták, meglehet, hogy ez egy különleges miszszió, amelyre meghívást kaptam Istentől. Nagyon tisztelem a véleményüket, de nem győztek meg. Biztos voltam abban, hogy ha beszélnék a feljebbvalóimnak arról a nyilvánosságról, amellyel ez az egész együtt járna, tiltakoznának. Ám ehelyett ők a lehető legegyszerűbben álltak hozzá a kérdéshez. Nem az én személyes karrieremként, hanem misszióként fogtuk fel ezt a projektet, melyet a hagyományos ferences módon valósítok meg. Szegénységi fogadalmat tettem, ezért a CD-k bevétele nem engem illet meg, hanem a rendet. A pénzt pedig arra fordítjuk, hogy segítsük a küldetésünket. Engedelmességi fogadalmat is tettem, így a tartományfőnököm és a tartományi tanács pártfogásával utazom. A római legfőbb rendi elöljáró ugyancsak biztosított a támogatásáról, ezért mindenhova a ferences lelkülettel megyek. Elkísér egy szerzetestársam is, és amikor felvételeket készítek vagy koncertezem, mindenütt rend – házakban szállok meg. Mindig gondolok az otthon maradt szerzetesekre, és teljesítem a kötelezettségeimet, ahogyan egyébként is. A ferences barátok nem kötődnek egy bizonyos monostorhoz úgy, ahogyan más szerzetesek. Alapítónk, Ferenc nézetei szerint a világ a mi kolostorunk.

 

Most provokatív leszek: Ön fiatal és jóképű, ráadásul világhírű lett. A lányok igencsak szeretnek rajongani az ilyen férfiakért. Találkozott már ezzel a jelenséggel?

 

– Tisztasági fogadalmat is tettem. Ez olyasvalami, amiről nem mindenki tud. Nagyon mulatságos volt, amikor egyszer egy lány azt írta a közösségi oldalamon: „Feleségül akarok menni hozzád!” A kommentjére aztán azonnali válasz érkezett egy másik látogatótól, aki felhívta a figyelmét arra, hogy a szerzetesek fogadalmat tettek, így nem házasodhatnak. A hírnévvel persze együtt jár a rajongás. Volt, aki azt mondta, szent vagyok, meg angyal, de ez nem igaz. Ismerem magam, és a barátok, akikkel együtt élek, szintén ismernek engem. Azt hiszem, a sok dicsérettől nem elbíznom kell magam, hanem alázatosságot tanulnom belőle.

 

Szerzetestársaival tehát sokat beszélgettek arról, hogy mit jelent a karrierje Önnek, illetve nekik. Talán elgondolkodhatnánk azon is, hogy mit jelenthet ez a különleges küldetés általában a szerzetesek és az egyház számára.

 

– Mint mondtam, mielőtt belekezdtem ebbe a misszióba, konzultáltam a barátaimmal és a szerzetestársaimmal. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ez egy küldetés, amelyre Isten hívott el. Azóta sokszor ugratnak a rendházban a többiek: „Most, hogy sztár vagy, el ne szállj!” Ezt persze baráti tanácsnak szánják. De úgy gondolom, ez a küldetés valóban különleges. A ferencesek már a rend alapításakor, nyolcszáz évvel ezelőtt is elhagyták a Por ciunkulát – a rendházat, ahol élek –, hogy hirdessék az evangéliumot. Más szerzetesek is arra hivatottak, hogy hirdessék az igét, összhangban a rendjükkel és a karizmájukkal. Azt hiszem, ez különösen fontos napjainkban, amikor a pápánk arra szólít bennünket, hogy menjünk a perifériákra, s inkább a tetteinkkel, semmint a szavainkkal adjuk át az embereknek az örömhírt. Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában a pápa egy misszionárius egyház képét vázolja fel, amely nincs bekerítve, s amely bárhova elmegy, hogy mindenkinek felkínálja Jézus életét. A magam módján én is szeretnék hozzájárulni ehhez, ugyanezért a célért felajánlani azt az ajándékot, amelyet kaptam, és általa közelebb vinni a kétezer éve hirdetett üzenetet mindazokhoz, akik még nem ismerik Jézust. Ez az a jó hír, amely okot ad az örömre.

 

Hallottam már olyan véleményt, mely szerint Assisi városában, azon a csodás helyen könnyű szerzetesnek lenni, hiszen szinte magától ráragad az emberre a ferences harmónia és béke. Valóban így van? És mit gondol, miről tesz tanúságot Szent Ferenc napjainkban?

 

– Úgy vélem, Assisi nagyon különleges hely, mert itt élt és halt meg Szent Ferenc. A Santa Maria degli Angeli bazilikában dolgoztam idegenvezetőként, és megfigyeltem, milyen hatással van a látogatókra és a zarándokokra, ha belépnek a Porciunkulába, abba a kis kápolnába, ahol Ferenc és a testvérei imádkoztak, és amelynek a szomszédságában éltek. Néhányan sírni kezdenek, pontosan nem is tudva, miért. A Porciunkula-búcsúhoz kapcsolódó könyvecske bevezetésében Benedek pápa elbeszéli Simone Weil, a zsidó származású francia filozófus történetét, azt, hogy mennyire megérintette őt, amikor először térdepelt és imádkozott ebben a pici kápolnában. Ferenc jelenléte még ma is erős, s még mindig ugyanazt az evangéliumi tanúságot teszi. Az ő üzenete szól abból az üdvözlésből is, amelyet az Úr tanított neki: Il Signore vi dia pace! – Az Úr adjon neked békét!

 

Fotó: Decca Records

(Alessandro Brustenghi ferences szerzetes Voice from Assisi és Voice of Joy című CD-je kapható az Új Ember könyvesboltjában!)