Képünk illusztráció
(Forrás: Fortepan)
„Kedves Szerkesztőség! Nem mulaszthatom el, hogy el ne mondjam, hogy az Új Ember által vagyok most boldog menyasszony. Egy évvel ezelőtt hirdettem „Jézuska ajándéka” jeligére, így találtam meg „Őt”. Ki tudja, talán sohasem ismerkedtünk meg volna. Ezért nagy hálával köszönöm meg, hogy azt a hirdetést közzétették. Ezért szükséges, hogy a házassághirdetés megmaradjon, és sok-sok párját kereső ember találjon ez úton egymásra.”
Nagyon örültünk levelének, és szívből gratulálunk. Ön az első, aki közli velünk, hogy boldog házasságra lép valakivel, akit az Új Ember hirdetése útján ismert meg. Meg kell vallanunk, hogy sok nehézséget kellett leküzdenünk, amíg megtaláltuk azt a formát, amelynek érvényesítésével katolikus világnézeti lap létünkre házassági hirdetéseket közölhetünk.
Valamennyien tudjuk, hogy ezt a hirdetési műfajt különböző lapok meglehetősen kompromittálták, és valóban benne sok visszaélés lehetősége rejlik. Annak idején, amikor döntenünk kellett, megvizsgáltuk a kérdést, és meg kellett állapítanunk, hogy maga a házassági hirdetés se nem rossz, se nem jó, de mint az Ön esete mutatja, jó szolgálatot tehet, és mint számos jelenség ma is bizonyítja, rosszra is felhasználható. Éppen ezért ragaszkodunk szigorúan ahhoz a kikötésünkhöz, hogy házassági hirdetést csak a plébános vagy a lelkiatya ellenjegyzésével fogadunk el. Ez az igazolás biztosítékot nyújt arra, hogy az illető valóban azt kívánja, amit a hirdetésben ír, ismeretség hiányában találni valakit, akivel vállalkozni mer az életre szóló nagy esküre.
Új Ember, 1948. január 18.
