Szereteterő-párbeszéddel

Ismeretes Boldog XXIII.János, Boldog II. János Pál és napjaink ökumenikus törekvése, amelyre nagy szüksége van az öreg kontinensnek; a szekularizáció útján már jócskán előrehaladt nemzeteknek. Főleg, hogy az európai alkotmány megfeledkezett a kereszténység nevelő és fölnevelő erejéről a századok során. Szabó Ferenc jezsuita író, gondolkodó három éve megjelent könyvének (Prohászka Ottokár élete és műve) a székesfehérvári püspök üzenetét összefoglaló fejezete kiemeli: „Prohászka lelke-szelleme (…) tűz volt, mely gyújtott, és világít ma is egy évszázad távlatából, ma is, amikor Magyarország (…) keresi (…) az erkölcsi megújulást.”

 

A fönti mondatok között egész fejezet lelhető, hiszen korunk meglehetősen zilált eszmei áramlatában az ezerszer keresett igazság – úgy tűnik, nádrengetegbe veszett – a legegyszerűbben úgy lép elő, ha a gondolkodás tisztaságában, józanságában, a lelkiismeret centrális körében értelmezzük. Ehhez nem megfelelő a felszínes kézfogás, amelynek gesztus-tartalmát senki sem értheti úgy, hogy egy-egy találkozás, ünnepi alakalom elegendő, és máris a teljes megbékélés jegyében nyilatkozhatunk. A kézfogás elköteleződés egymás iránt, a folytonos összetartozás szimbóluma, nem külső látvány. A Bibliát lapozgató megtalálja a mélyebb jelképi tartalmát: a kéz gesztusai a belső emberről „tudósítanak”, az emberi érzelmekről. Az őszinteség, a meggyőződés nem hiányozhat.

 

A barátság életvitelre utal: kezet nyújtani a másiknak – másoknak az egyetértés kifejezése. Hívőknek az Istennek történő odaadás, melyet egyféleképpen lehet elfogadni. Vallások egymás közti dialógusában, az értelmezés határainak kimérésében ez a legmagasabb viszonyítási pont.


Péter apostol első levelében figyelmeztet: „Alázkodjatok meg az Isten hatalmas keze alatt, hogy annak idején megdicsőítsen benneteket.” Nem véletlenül kap hangsúlyt az alázatosság, az előrevivő cselekvésből, alkotásból nélkülözhetetlen szereteterő, amely¬ről Krisztus keresztje tanúskodik, az áldozat Fája. És az őszinte párbeszéd miért ne lehetne alkotás?

 

 

A hiteles ökumené a megismerést és a szeretetet nem választhatja szét. Azonban ennek a gyakorlati elérése lehetetlennek tűnik. A megismerés ugyanis lehet szeretet nélküli, de akkor „a szellemnek az önmagára hajló pillantása, amely megtöri a lélek erejét” (François Varillon). Mégsem kilátástalan a helyzet, és már az eddigi ökumenikus törekvések is arról tanúskodnak, hogy nem hiányzik a szeretet-indukció.

 

Január elején, egy Becket Tamás-ünnepségen, ökumenikus környezetben az UNESCO-nagykövet, Bogyay Katalin előadásában keresztény értékekről szólt, európai összefüggésekben. Kiemelte: „A kultúrák közötti párbeszédhez szükség van a vallások közötti párbeszédre, és közösen kell megkeresni az összekötő gondolatokat.” Leképezi ez az előbbieket, s hogy éppen a szellemi erővonalak mentén hirdeti a jelenkori párbeszédet, azzal az inkulturációval köti jegybe, amelyről a legújabb teológiai irodalom is értekezik. A brit nagykövet, Jonathan Knott Európa jövőjét a jólét, a tisztelet, az igazságosság és a demokrácia által képzeli el, azonban aggódik amiatt, hogy az elmúlt esztendőkben olyan folyamatok indultak el, amelyekkel a vén kontinens nem jut közelebb a polgáraihoz…
A „lélek dolgai” héttérbe szorulnak, az együttlátás hiányai egyre inkább jelentkeznek. Túlságosan önző a világ. Bölcsen hangzott el felelős miniszteri poszton, hogy az egyéni értékek nem adódnak össze, „nem lesz belőlük előrevivő központi erő”.

 

Elmondható: az ökumenikus elköteleződés napjainkban több a vallási párbeszédnél. Annak az életvitelnek a „megvitatása” is, amely képes gyógyítani a szekularizált élet betegségét: az önzést, a szélsőséges individualizmust.

 

A „szeretet lendületének” egyszerűsége kizárja a megismerésből és a dialógusból az elfogultságot. Az igazi együttlátás: lámpás, amikor tapogatózva már alig jutunk előbbre.