Fotó: Merényi Zita
Egy kis Zala megyei faluban, Pördeföldén született. A családnak, a szülőföldnek milyen szerepe volt abban, hogy a papi hivatást választotta?
– Az én hivatásomról elmondható, hogy a családi házból indult. Bár kisfiúkoromban még tetszett a mezőgazdasági munka – az állattartás, az aratás, a szőlő gondozása –, ma úgy emlékszem vissza, hogy amióta az eszemet tudom, papnak készültem. Ebben biztosan nagy szerepet játszott az is, hogy a bátyám is a papi hivatást választotta. A különbség csak annyi volt, hogy őt a szüleim is papnak szánták, engem viszont nem. Ennek ellenére nem gördítettek akadályt a választásom elé. Azt tudni kell, hogy Pördefölde Pákának volt a filiája, ebben a községben született Öveges József. Egyébként abban az időben a környék fiataljai közül többen is papi pályára léptek.
Sokan arról számolnak be, hogy a templommal, a papsággal való találkozásuk is szerepet játszott abban, hogy a papi hivatást választották…
– Tőlünk messze volt a templom, ezért csak tizenhárom évesen kezdtem el ministrálni. A vasárnapok az utazás miatt is a szentmisével teltek, ez a körülmény is tudatosította bennem, milyen fontos dolog ez. Nagyon figyeltem a prédikációkra, a hivatáson gondolkodva azon morfondíroztam, vajon én tudnék-e úgy beszélni, mint a plébános úr. Az is befolyásolhatott, hogy a szüleim mindig tisztelettel beszéltek a papokról. Meg kell jegyezni, hogy én egy ateista rezsimben nőttem fel, amikor már a materializmus volt a hivatalos ideológia. Azt akarták belénk sulykolni, hogy a vallás a tudomány kerékkötője. Kételyeim ellenére nagyon ragaszkodtam a hitemhez, hetedik osztályos koromban már istenérveket próbáltam megfogalmazni a magam számára. A vidéki környezet, az ellenséges légkör arra ösztökélt, hogy kialakítsak magamban egyfajta kreativitást, hogy a kérdéseimre önszorgalomból találjam meg a választ. Ez érvényesült akkor is, amikor Gál Ferenc professzornál megírtam a disszertációmat a karizmákról. Nemcsak tanulnom kellett, de gondolkodnom is.
Voltak esetleg olyan személyek, akik meghatározták későbbi látás- és gondolkodásmódját?
– Pannonhalmára jártam gimnáziumba, az ottani bencés atyák nagy hatást tettek rám. Köztük voltak olyan egyetemi tanárok is, akiket eltiltottak az egyetemi katedrától. Csóka Lajos, Sámson Edgár, Esztergályos Tibor neve jut most hirtelen az eszembe. Ők nemcsak tanárok, de nevelők is voltak. Teológiai szempontból Gál professzoron kívül nem egy személyt, hanem egy eseményt említenék: a II. vatikáni zsinatot. Addig sokszor az volt a benyomásom, hogy én ugyan sok mindent tanulok, de a kérdéseimre mégsem kapok válaszokat. A zsinat számomra szinte megváltáserejű volt, azt éreztem, hogy az Egyház végre megoldásokat ad a mai ember felvetéseire.
Jelmondatának az első korintusi levél passzusát választotta: „A szeretet soha el nem múlik” (1Kor 13,8).
– Ebben a választásban egyrészt biztosan ott rejlik az a családi közeg, amelyet a szeretet jellemzett. Ugyanakkor én nem morálteológus voltam, engem a szorosan vett hittudomány – a filozófia, a dogmatika, a fundamentális teológia – érdekelt. Csak utólag gondolkodtam el azon, vajon miért esett a választásom mégis egy olyan szentírási mondatra, amely inkább – legalábbis látszólag – a morálteológiához áll közel. Aztán rájöttem, hogy a szeretetnek nemcsak erkölcsteológiája, hanem dogmatikája és szorosan vett hittana is van. Ha arra gondolunk, hogy Isten – a Szentháromság –, aki önmagában boldog, miért teremti meg a világot, nem tudunk mást mondani, mint hogy szeretetből. Ha feltesszük azt a kérdést, hogy miért adott Isten az embernek szabad akaratot, kitéve magát annak a veszélynek, hogy teremtményei bűnt követnek el, erre is csak azt válaszolhatjuk, hogy a szeretetért. A szeretet a végső magyarázata mindennek.
Egy papnak nagyon sokféle feladata van. Ezek közül melyik áll Önhöz a legközelebb?
– Az én szemem előtt mindig a szorosan vett lelkipásztori munka lebegett. Szerettem volna tanítani az embereket, kiszolgáltatni a szentségeket, szerettem volna prédikálni a híveknek. A hitoktatás területén a középiskolás és az annál idősebb korosztályt tudom igazán megszólítani. Az én karizmám talán az, hogy szavakba tudom önteni – méghozzá világosan, úgy, hogy meg is értsék – mindazt, amit mások többé-kevésbé látnak, ám nem tudnak megfogalmazni. De nagyon közel érzem magamhoz a főpapi feladatokat: a bérmálást, az ünnepi szentmisék bemutatását. Ezeken a szentmiséken sokszor szinte érezni a Szentlélek jelenlétét.
Ötven évvel ezelőtt szentelték pappá. Manapság sok helyen hivatásszűkében van az Egyház. Véleménye szerint mivel lehetne megszólítani a fiatalokat, hogyan lehetne őket a papi hivatás felé irányítani?
– Sajnos a bölcsek köve nem nálam van, de annyit azért hadd jegyezzek meg, hogy a Veszprémi egyházmegyében érezni talán a legkevésbé a paphiányt. Az egyházmegyének 2012-ben tizenkét kispapja volt, most húsz van – egy Rómában, egy pedig Budapesten tanul –, nemsokára négy papot fogok szentelni. Sok papjelölt fordul hozzám azzal a kéréssel, hogy ne Veszprémben szenteljem fel. Mindig igyekszem megfelelni ennek. Úgy gondolom, talán pont azért ébred fel egy fiatalban a papi hivatás iránti vágy, mert ott helyben, ahol él, láthatott egy papszentelési szertartást. Az is fontos, hogy a szemináriumunkban jól érzik magukat a kispapok. Minden héten csütörtök reggel találkozom velük, és együtt imádkozunk. Bérmaútjaimra rendszeresen viszek magammal két kispapot, akiket bemutatok a híveknek…
Mire emlékszik vissza a legszívesebben az ötven évből?
– Nem emelnék ki különleges eseményeket, számomra mindig a szentmise, a lelkipásztori feladatok ellátása állt a középpontban. Mint említettem, mindig lelkipásztori feladatra készültem, de életem nagy részét elvitték a hivatali teendők. Egy időben a szombathelyi kórházba, egri segédpüspökként pedig a helyi kórházba jártam be a betegekhez. Egyik látogatásom végén egy idős beteg megkérdezte: „Lelkiatyám, most itt van Jézus a szívemben?” Azt válaszoltam, hogy „igen, ott van”. „Egyedül ez az, ami fontos” – mondta a beteg. Ebben minden benne volt: a gyerekei, az unokái – az egész élete. Úgy éreztem, hogy általam tudott valami olyat adni a Jóisten, amiben valóban minden benne van. Ezeket a pillanatokat nem lehet elfelejteni. Csak ezért érdemes volt megszületni.
Nemsokára több egyházmegyében is papszentelésekre kerül sor. Mit üzen a leendő papoknak?
– A szemináriumokban nem könnyű az élet, magasak a követelmények, nagyon sok mindent meg kell tanulni. De érdemes vállalni a fáradságot. Nagyon fontos mindaz, amit a papok tesznek. Velem is sokszor előfordult, hogy egy lelkigyakorlat vagy egy szentmise után úgy éreztem, nem sikerült átadnom mindazt, amit szerettem volna. Ám később a legváratlanabb helyről kaptam visszajelzést, hogy igenis eljutott az üzenet az emberekhez, megérintette valami a lelküket, csak én nem vettem észre. Azt üzenem a leendő papoknak, hogy higgyék el, a pap munkája Istennek is tetszik, és az embereknek is hasznos.
(Márfi Gyula érsek június 19-én, 17 órakor a veszprémi Szent Mihály-bazilikában mutatja be aranymiséjét.)
