A megáldott város
Fotó: Merényi Zita

 

A Deák téren, miközben Michels Antal józsefvárosi plébánossal beszélgetek, csak néhány centin múlik, hogy egy óriási keresztnek az esti passiójátékhoz elhozott, rosszul letámasztott darabja a fejemre nem zuhan. Ez már a missziós menet célba érkezése után történik. Azután, hogy „átküzdöttük” magunkat a Belvároson, és már úgy érezhetjük: otthon vagyunk Budapesten. A kis incidens figyelmeztet, hogy egészen otthon soha nem lehetünk sem itt, sem sehol ezen a világon: a kereszt mindig „botrány és balgaság” marad; jel, amelynek ellentmondanak.
– Közelebb léptünk a városhoz, és ez elutasítást és elfogadást egyaránt kiválthat – mondja a plébános. – Lehettek olyanok, akik a menetünket látva megbotránkoztak. Sok arcon láttam megjelenni ezt a kérdést: „Mi ez az egész? Miért jönnek ki a templomból, mi keresnivalójuk van itt, mit akarnak tőlünk, mi a mondanivalójuk számunkra?”
Tanulnunk kell ezt a műfajt. Számomra nem ismeretlen, mert harminc éve Esztergomban évről évre kimentünk az utcákra, hogy a város népét megszólítsuk, de az utóbbi évtizedekben sajnos inkább az a jellemző, hogy átengedtük az evangelizációt a „szektáknak”. Pedig biztos, hogy meghal az az egyház, amely nem evangelizál.
Az élet zarándoklatát jelképezi, amit ma a város utcáin jártunk. Tanúságot tettünk. Ez volt a cél.

*

Amikor a Horváth Mihály téren, a Szent József-templomban az indulásra készülünk, még inkább a Jézus feltámadása előtt egymás társaságában védelmet, biztonságot kereső tanítványokhoz hasonlítunk, mint evangelizációra kész csapathoz. Bartha Angéla szociális testvér, a főszervező újra meg újra arra buzdít, hogy hívjuk a Szentlelket, kérjük az ő segítségét. Bátorítson, hogy úgy hirdethessük az evangéliumot, mint a Jézus feltámadását ünneplő apostolok, hogy az Isten angyalai által előkészített úton járhassunk. Segítsen, hogy olyan emberekkel találkozzunk, akiknek éppen most a leginkább szükségük van a megerősítésre, a reményre. Igekártyákat, János evangéliumát, Jézus az Úr feliratú karkötőket kaphat bárki, hogy az utcán odaadja az érdeklődőknek, járókelőknek. „Ha pedig megmaradnak, vigyétek őket haza, és családotokban, tágabb környezetetekben legyenek az evangelizáció eszközei!” – kéri Angéla. Aztán buzdító beszéd elmondására kéri Székely János esztergomi segédpüspököt, aki a menet élén, a missziós keresztet tartva halad majd.
– Áldd meg városunkat, itt élő felebarátainkat – kezdi a püspök, és a nap folyamán még sokszor, utunk minden egyes állomásán elhangzanak ugyanezek a szavak. – Adj nekünk bátorságot, derűt, hogy te szólhass rajtunk keresztül! Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. Isten igéjét akarjuk ma megszólaltatni Budapesten, mert abban hiszünk, hogy csak Isten tudja egészen betölteni az ember szívét, csak ő lehet az éltető forrása a boldog életnek.
A püspöki buzdítás után, először még kissé bizonytalanul, a templomkapuban feltorlódva, az esőtől rövid időre visszahőkölve megindul a menet: a Baross utcán át a körútig, majd a Krúdy Gyula utcába befordulva a Lőrinc pap, a Mikszáth, a Kálvin, az Egyetem és a Ferenciek terén keresztül, a Petőfi Sándor utcán haladva a Szervita térig, hogy végül a Deák téri evangélikus templom előtt érjen célt. Minden templomnál megállunk, rózsafüzért imádkozunk, meghallgatjuk a püspök vagy Bartha Angéla szavait. Jézus képviseletében így zörgetünk a szívek ajtaján, Székely János imáiban újra meg újra visszatér ehhez az evangéliumi képhez. Vállaljuk a ránk irányuló, csodálkozó, meghökkent, sőt néha rosszalló tekinteteket; azt, hogy „városi látványosság” válik belőlünk. Vidám menet vagyunk, amelynek énekére élénkebben, ütemesebben, elismerő mosollyal haladnak a turisták. A Kálvin téren óriási tömeg gyűlik körénk, és már hatalmas az autóktól származó alapzaj, amikor a püspök arra kéri a résztvevőket, hogy mindig a szeretet és a harmónia dallamát énekeljék bele a világba. Az Egyetem téren egy idegenvezető éppen Remete Szent Pálról mesél a csoportjának. A gondviselésről, amely mindig „éppen eleget” juttat az ember számára. A Ferenciek terén Teréz anya egyik nővére kilép a menetből, és megszólítja a buszmegállóban ülő hajléktalan férfit. „Jöjjön hozzánk bármikor, mindennap ebéddel várjuk a Tömő utcában”, mondja neki, miközben a püspök a templom előtt állva arról beszél, hogy kereszténységünknek a társadalom minden zugába el kellene jutnia: a munka világát, a kultúrát, a művészetet és a mindennapokat egyaránt jó lenne átjárnia.
Amikor a Szervita térre érünk, már hétágra süt a nap. Bartha Angéla hálát ad a nagy fényességért, amely a feltámadásra utal, és azért imádkozik, hogy a szomorúság és a közömbösség soha ne lehessen úrrá a város lakóin.
– Egyre többen vagyunk – mondja Pünkösti Bálint szervező, és elmeséli néhány kedves találkozását az elmúlt két órából. Beszámol például arról a beszélgetésről, amikor egy hajléktalan ember először azt kérdezte tőle: „Kekszet hoztak?”, de aztán elismerően szólt a „lelki táplálékról” is, amely nélkül szintén nem lehet meg az ember.
Amikor a Deák térre érünk, mintha hazaérkeznénk. Kunszabó Zoltán állandó diakónus, Csiszér László és csapatuk fogad bennünket: énekünk az ő énekükbe kapcsolódik, a téren összekeverednek a legénybúcsút és születésnapot ünnepelni érkezett, lufis turisták és a missziós menet résztvevői. Énekelünk, idegenekből egyszeriben nagy családdá válunk.
– Miért tartod fontosnak, hogy ebben a formában, missziós menetként megjelenjünk Budapest utcáin? – kérdezi Zoltán a püspököt, aki a tyúkudvarban nevelkedő sas történetével válaszol. – Azért vagyunk itt, hogy mindenkinek elmondjuk: végtelen szeretetből lett a világ – folytatja Székely János. – Azért, hogy mindenki megértse: szárnyalni születtünk.