Gál professzor úr emléke elevenen él az Apor Vilmos téri templom környékén. A nemzetközi hírű teológus a Hittudományi Akadémiára történő kinevezését követően, 1961-ben az itteni plébánián kapott szerény lakást, melyhez hű maradt haláláig. Természetesen a templomi életből is kivette a részét. Évtizedekig ő mondta a hétköznap reggeli hatos és a vasárnap déli szentmisét. Tapintatos, szerény természete sohasem tette kényelmetlenné a plébánosok és a káplánok helyzetét. Országos tekintélyével nem élt vissza, a vállalt feladatait – a szentmisék mellett a rendszeres gyóntatást – pontosan teljesítette, de az egyházközség ügyeibe nem folyt bele. Ha felkérték, esketett, keresztelt, temetett is. A vasárnap déli tömör, bölcs szentbeszédei természetesen sokakat vonzottak városszerte. A fiatalokkal, különösen a ministránsokkal atyaian baráti viszonyt ápolt. Ajtaja mindig nyitva állt a kamaszok és az egyetemisták előtt, akik tisztelték tudását, és méltányolták, hogy bármiféle fölényesség, kioktatói szándék távol állt tőle.
Az egyházközség legutóbbi lapjában az emléktábla-avatásra készülés jegyében összeállítást közöltek a hívek visszaemlékezéseiből. Egyikük idézi egykori plébánosuk, Haid Árpád mondatát: „Szerénységénél csak tudása volt nagyobb.” Feri bácsi – sokan így szólították – szokása volt, hogy mindennap az esti mise után hosszan sétált fel s alá a plébániaépület és a templom körüli kis parkban a Szűzanya és a Krisztus-szobor közötti kis ösvényen. Ilyenkor csendben elmélkedett, de mindig megszólítható volt, és a legkisebbek kérdéseire is pontos, érthető, figyelmes választ adott. A plébánia hívei számára a professzor úr ugyanaz maradt, miután a Pázmány Péter Egyetem alapítása és a rektori teendők a nyakába szakadtak. Ez volt az igazán imponáló benne. A tudás, a felelősség, a megbízatásaival járó valóságos hatalom soha nem zökkentette ki normális életritmusából, megszokott emberi habitusából.