Makk Károly 1971-ben forgatott világhírű filmje, a Déry Tibor két novellája alapján készült Szerelem a filmvászon távlatosabb lehetőségei után ezúttal egy parányi színpadra szorult, mégsem keltette a szűkösség, a szegényesség vagy éppen a fölösleges ismétlés érzését. Annak ellenére sem, hogy annak idején Darvas Lili, Törőcsik Mari és Darvas Iván remekelt az Öregasszony, Luca és János, a fiáért aggódó, halálközeli napjait élő, matrónakorú anya, az anyósát „amerikai levelekkel” ámító asszony és politikai fogoly fia szerepében. Vagyunk jó néhányan ebben a kis hazában, akik számára ez a történet igazán húsba vágó; így tehát nehéz tárgyilagosan írnom erről az előadásról, erről a filmről, s ezekről a Déry-elbeszélésekről, hiszen magam is hasonló történések részese voltam, igaz, kisgyerekként. Tanárnő, bölcsészdoktor anyámat ugyanúgy elbocsájtották az eredeti ítélet szerint hosszú időre „leültetett” férje miatt, mint a Szerelem Lucáját, s apám kísértetiesen olyan, sárgás színű viharkabátban tért haza hat évig tartó börtön-odüsszeiája után, mint a Szerelem Jánosa.
Kovács Krisztina színpadi változata tiszteletben tartotta az egykori forgatókönyv szövegét, Léner András rendező az olykori filmrészletbejátszásokkal érzékeltette, hogy nem mindenáron újítani, az ősmintának hátat fordítani akar, legfeljebb néhány hangsúlyt helyez máshová. Enyvvári Péter díszlettervező gondosan ügyelt az árnyalatokra: az igazi, piros százforintosok és sokunk korai éveinek luxusa, a lila csíkos papírba csomagolt ólevendula szappan éppen a kis térben, a kicsiny léptékben volt rendkívül hatásos, éppúgy, mint Kovács Yvette Alida jelmezei, köztük első helyen az Öregasszony relikviaszámba menő fekete bársony hálófőkötője. Mindez az erőfeszítés, igényesség és műgond, de még Makk Károly művészeti konzultánsi munkája is teljesen hiábavalóvá lett volna azonban a mindössze hat szereplő összehangolt, a történetre, egymásra és a közönségre figyelő munkája nélkül. Az előadás lelke a Rózsavölgyi Café egyik pillér-színésze, kariatidája, Molnár Piroska volt, aki Darvas Liliétől eltérő alkata és az övénél kevésbé „osztrákos-idegenes” hangképzése ellenére remekelt az elesettségében is utolsó pillanatáig megtörhetetlen erejű Magna Mater szerepében. A másfél órás előadás csúcspontja az a pillanat volt, amikor fiát váró türelmetlensége üvöltésbe torkolló zokogásba hajszolta; ekkor nem is egy beteg öregasszony, hanem egy anyafarkas hátborzongató hangját hallhattuk. Ennek a néhány percnek méltó párja volt az a néma jelenet, amikor haldoklása közben szinte átfúrta tekintetével az ajtót: hátha belép rajta várva várt szülötte. E két, egyértelműen tragikus epizód közben azonban felvillant az egykori Sztina, a Bécsi-erdő közelében felnőtt kislány minden huncutsága is, amikor félkómájából kis időre magához térve csevegni kezdett az „énekes doktorral”. Hogy azután minden reménykedésnek és anyai vágyakozásnak egy csattanás, a halál percében a padlón koppanó ezüstfejű bot kérlelhetetlen hangja vessen véget. Azt hiszem, a régi színházi nyelv ezt nevezné jutalomjátéknak. Amelyhez minden szavával, csüggedésével és fel-fellobbanó bizakodásával hozzájárult a Lucát hitelesen alakító Pető Kata, akinek Lucája kamaszlányosabb, s talán valamelyest nyersebb, mint Törőcsik Marié, de minden rezzenésében szeretni való, természetes és vadvirág-üdeségű. A színpadi változat egyik nagy nyeresége Spolarics Andrea, Irén, a házvezetőnő szerepében. Ne legyünk igazságtalanok: a filmben Orsolya Erzsi kedvesen, hitelesen és a két „nagysága” iránti részvéttel bújt bele ugyanennek a figurának a bőrébe. Spolarics azonban ennél sokkal többet nyújt: a cselédi mentalitás mesteri finomhangolását, a durcásságtól a cinkosságig, a megrendüléstől a hányavetiségig terjedő skálán: koszorúba font hajával és macskaszerűen begörbített hátával olyan, mint egy kedvesen kaján boszorka. Őze Áron Jánosával ugyan csupán pillanatokra találkozunk, először akkor, amikor az ablakpárkányon kialakított falifülkéből valósággal elibénk zuhan, majd akkor, amikor piètai szépségű jelenetben keresi a helyét élete szerelme, felesége ölelésében. Alakja, fájdalma mégis valósággal belénk ég. Sütő András Miklós három alakban is megjelenik a színpadon. A darab elején, egyszerű „férfi” megjelöléssel, a Lucát elbocsájtó iskolaigazgató szerepében, majd János barátjaként, Feriként, aki házasember és apa korában sem tudja elfelejteni a most magányosan küzdő fiatalasszonyt. Az igazán neki való lelki gúnya azonban a harmadik szerep, az orvosé, amelyben filmbéli elődjénél, Mensáros Lászlónál jóval ifjabb kiadásban alakítja az öregasszonyt gyöngéden ámítgató, művelt és szép hangú irgalmas szamaritánust. Erdélyi Tímea, aki Luca egykori barátnőjét, Feri feleségét, Erzsit játssza, elegánsan vállalja azt a hálátlan feladatot, hogy az intrikus, az irigy, a rezsimnek behódoló és a végzetesen féltékeny nő bőrébe bújjék. Az első részt és az előadás végét követő vastaps mindnyájuknak szólt, s anyák napja előestéjén nem mindennapi élmény volt látni azt az örömet és anyaszívű természetességet, ahogyan Molnár Piroska – minden művésznek és művészeti ágnak példát adva – színésztársaival meg tudta osztani az elismerést, most, a XXI. század második évtizedében, az „én és énke” magatartás gyakran csüggesztő korában. Egyszóval: méltó Rózsavölgyi Café-születésnap minden olyan délután és este – májusban is –, amikor a Szerelem műsorra kerül.
