A XX. század legnagyobb történelmi tévedései közé tartozik, hogy a társadalmi utópiákat meg akarták valósítani. Akár embermilliók életének és halálának árán is. Nem véletlen tehát, hogy a század harmincas éveiben feltűnt az irodalmi műfajok között a disztópia, amely az emberiség jövőjét igencsak sötéten láttatja. Ebben gyakran találkozunk egy olyan „tökéletes” vagy arra törekvő társadalom leírásával, ahol a hatalom birtokosai a Kánaán boldogságát ígérve a földi poklot építik fel. E történetek gyakori eleme egy katasztrófaközeli szükséghelyzet – lehet ez egy természeti csapás, egy mindent romba döntő háború, a túlnépesedés vagy épp ennek ellenkezője –, amelyre hivatkozva létrehozzák, létrehozhatják a totalitárius rendszert. Margaret Atwood 1985-ben megjelent regényében például a meddőség válik világméretűvé – e kataklizmáért elsősorban a környezet-szennyezés a felelős –, ez pedig általános válsághoz vezet. A szolgálólány meséjét 1990-ben Volker Schlöndorff már megfilmesítette, most pedig az HBO készített belőle sorozatot.
Az Amerikai Egyesült Államokban a társadalmi feszültségek polgárháborúhoz vezettek. A darabjaira hullott ország egy részén létrejött Gileád Köztársaságban a „parancsnokok” kialakították sajátos diktatúrájukat.
A nőknek nem lehet tulajdonuk, házasságot csak a kijelölt emberek köthetnek, de a lakosság életét más területeken is szigorúan szabályozzák. Mindent meg akarnak tenni azért, hogy utódok születhessenek, ezért begyűjtik az anyákat, gyermeküket elveszik, és átadják őket a parancsnokoknak. Ezek a nők lesznek a szolgálólányok. Gileádban a szexualitás minden formája be van tiltva, egyedül azt engedélyezik, hogy a parancsnok egy „szertartás” során teherbe ejthesse a szolgálólányt. Ha a nő szül, a gyereket a parancsnokné neveli fel, az anyát pedig továbbküldik egy másik helyre. Offred – jelentése Fredé, Fred tulajdona, a szolgálólányok nevét ugyanis parancsnokuk keresztnevéből képzik – beszámolójából megismerjük az életét, visszaemlékezéseiből pedig az is kiderül, miként jutott el idáig.
Első olvasatra – vagy első látásra – úgy tűnik, hogy A szolgálólány meséje egy keresztény fundamentalista társadalmat ír le. Sokan talán azért gondolhatták ezt, mert a gileádi diktatúra vallásos nyelvezetet használ, és rendszerének is van egyfajta hitbuzgalmi jellege. A felszínen találhatunk hasonlóságokat a protestáns alapú keresztény rekonstrukcionizmussal. E szélsőséges irányzat valóban úgy gondolja, hogy – mivel az egész föld az Úré – a keresztényeknek kellene uralkodniuk a világon. Atwood – aki, ha ismerte is a rekonstrukcionizmust, valószínűleg csak felületesen – regényében azonban nem egy jól körülhatárolt eszmerendszer megtestesüléséről olvashatunk. A parancsnokok elsősorban az Ószövetségből veszik világnézetük elemeit: a „szertartás” alapja Ráchel és Bilha története, amely a Teremtés könyvében olvasható; országukat a Sámuel második könyvéből vagy Mikeás próféta jövendöléseiből ismert néven nevezik; és a házassági előírások is az Ószövetség egyes könyveire vezethetők vissza. Törvénykezésük pedig olyan, mint egy keresztény saría. Mindez azonban csak máz, a vallásnak semmi köze a hithez vagy Istenhez, kizárólag az önkényuralom fenntartása és működtetése miatt van rá szükség.
A kanadai írónő könyvét gyakran mérik George Orwell klasszikusához, az 1984-hez. Orwell művének sikere elsősorban abban rejlik, hogy sebészi pontossággal tárja fel a kommunista jellegű diktatúrák természetét. A szolgálólány meséje egy olyan rendszert mutat be, amely a valóságban nem létezik, talán ennek a számlájára írható, hogy túl sok mindent nem is tudunk meg róla. Érezhették ezt a sorozat készítői is, ezért tettek be olyan jeleneteket, amelyekből a gileádi önkényuralom működésének kulisszatitkairól is megismerhetünk néhány részletet. Kiderül, hogy a parancsnokok ideológiájának több eleme rögtönzés eredménye. A rendszernek vannak persze ellenfelei is, akik „szervezetüket” a mayday nemzetközi segélyhívásról nevezték el. Információkat juttatnak el egyik helyről a másikra, vagy egy titkos hálózaton keresztül néha-néha kicsempésznek valakit Kanadába. Annyi mindenesetre kiderül, hogy az embert egy totális diktatúra sem tudja totálisan elnyomni, a hatalmi elit pedig ugyanúgy áthágja a saját szabályait, mint a kommunizmusban. Érdekes hasonlóság Orwell és Atwood műve között, hogy míg az előbbiben a nemkívánatos elemeket nemszemélyeknek hívják, addig az utóbbiban a nem megfelelően „működő” nőket nemnőknek nevezik.
Egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy Margaret Atwood feminista aktivista. Regénye ugyanis – így a film és a sorozat is – valójában a nők helyzetén elmélkedik. Fredé (a filmben Natasha Richardson, a sorozatban Elisabeth Moss alakítja) áll a középpontban, így a szolgálólányok életéről tudunk meg a legtöbbet. Mindenki „járkáló anyaméhként” kezeli őket, a napi bevásárláson kívül semmi dolguk nincsen. Mégis, talán az ő sorsuk a legnehezebb, hiszen az érzelemmentes „szertartások” rendkívül megalázóak. Fredének valamikor volt férje, akiről évek óta nem hallott, mégis belekezd egy, a jelenlegi körülmények között életveszélyes viszonyba Nickkel, a parancsnok sofőrjével (Aidan Quinn, illetve Max Minghella).
A piros ruhás szolgálólányok mellett még a szürke öltözetű „Márták” – ők főznek, mosnak, takarítanak – és a kékeszöld kosztümös parancsnokfeleségek – akik szintén alárendelt szerepet játszanak a társadalomban – hétköznapjaiba nyerhetünk bepillantást. (Lehet valaki konzumnő is a „Jézábelben”, ám e titkos szórakozóhelyről csak az elithez tartozó férfiak tudnak.) Atwood szerint e három – illetve négy – „funkció” testesíti meg a lehetséges helyzeteket, amelyekbe a férfijogú társadalom kényszeríti bele a nőket: valaki vagy anya, vagy háziasszony, vagy feleség (vagy prostituált). A lényeg, hogy szerepét nem választhatja meg szabadon. Gileád urai azt állítják, hogy végre mindenki a helyére került, ám jól látszik, hogy itt (is) a férfiak diktálnak, a nők boldogtalanok és kiszolgáltatottak. De vajon miért egy szolgálólány a főszereplő? Atwood szerint a női mivolt legfontosabb jellemzője a szexualitás. A parancsnokfeleségeket kiszorítják a döntéshozatalból, a „Márták” egész nap dolgoznak, mindez azonban semmi ahhoz képest, amit a szolgálólányoknak kell kiállniuk.
Érdemes külön-külön kitérni a filmes feldolgozásokra. Volker Schlöndorff – A bádogdob vagy A kilencedik nap rendezője – Harold Pinter forgatókönyve alapján készítette el a maga verzióját. A Parancsnokot Robert Duvall, feleségét, Serena Joyt Faye Dunaway játszotta. Napjaink nézőjét a Rotten Tomatoes-on kapott minősítés előre figyelmeztetheti, hogy esetleg csalódás fogja érni. Nos, Schlöndorff mozijára nehéz szavakat találni. Nagyjából követi a regény menetét, ám pontosabb lenne inkább úgy fogalmazni, hogy láthatjuk a legfontosabb jeleneteket – egymás hegyén-hátán. Mintha a film egy amatőr rendező próbálkozása lenne, aki, miközben azon erőlködik, nehogy kihagyjon valamit, útközben mégis elveszti a fonalat. A főszereplők játéka is erőltetett, ők sem találják a helyüket a – tulajdonképpen nem létező – rendezői koncepcióban. A film jellemző ostobasága, hogy a mayday hálózatát – melyre a regényben inkább csak célozgatnak, szándékosan nem tudunk meg többet erről – elnevezi Május 1. Ellenálló Szervezetnek.
Volker Schlöndorff kínlódása akkor lesz igazán szembetűnő, ha – ismerve a regényt – megnézzük a sorozatot is. Ebben a Parancsnok szerepében Joseph Fiennest láthatjuk, Serena Joyt pedig Yvonne Strahovski alakítja. Mégpedig elsőrangúan. (De tulajdonképpen mindenki jól játszik a sorozatban.) A több epizódból álló filmek nagy előnye, hogy vissza tudják adni az alapmű hangulatát. Itt a dramaturgia követi a regény napló jellegét, annak sajátos melankóliáját magunk is átérezhetjük. Minden részlet a helyén van, láthatjuk Fredé kapcsolatainak valamennyi kis rezdülését – férjétől (O. T. Fagbenle) kezdve régi barátnőjén, Moirán (Samira Wiley) át a Parancsnokon és Serena Joyon keresztül egészen Nickig. Fredé viselkedéséből úgy tűnik, hogy beletörődött a sorsába. Ez nem is lehet másként, hiszen nem tudhatja, hol és mikor figyelik a „szemek” – a gileádi titkosrendőrök –, akik az elégedetlenség vagy a tiltakozás legapróbb jeleit látva is lecsaphatnak rá. A naplószerű elbeszélésből azonban kiderül, hogy Fredé belső függetlenségét nem vehették el. Él benne a szabadulás reménye, még akkor is, ha a körülmények változásának nyomát sem látja.
A történet végén Fredét mind a három esetben elviszi a fekete autó. Schlöndorff ismét mellényúl, hiszen filmjében a nő eljut az „ellenállók” területére. Ezzel azonban agyoncsapja azt a drámai, bizonytalan, mégis reményteli befejezést, amellyel a sorozat és a regény is zárul. Az utóbbi legvégére került egy utóhang is, amely egy tudományos tanácskozásról tudósít bennünket. Ez már a Gileád Köztársaság megszűnése után történik. A szakemberek az évtizedek távlatából éppen azt vitatják, vajon hiteles-e a kazettán található napló. Ez a kis jelenet más megvilágításba helyezi a történetet, valamiképpen egyetemessé teszi. A tudósok szenvtelen, sokszor ironikus megnyilvánulásai mérhetetlenül cinikusnak tűnnek azok után, hogy mi magunk egy darabig személyesen kísértük Fredét gyötrelmekkel teli útján. Milyen gyakran gondolunk mi is hasonlóképpen mindazokra, akik a régmúltban éltek! Ám ha a történelmet tanulmányozzuk, nem feledhetjük, hogy minden kor emberei ugyanolyan hús-vér, érző személyek voltak, mint mi.
„Minden korszak ugyanolyan távolságra van Istentől” – juthat eszünkbe a történetfilozófus aforizmája. A jövő jólétének nem lehet az ára az előző nemzedékek szenvedése és halála. Ezt egyszer és mindenkorra meg kell tanulnia minden ideológiagyártó szobatudósnak.
