Szép remények

A Faludi-akadémia megbízása váratlanul érte: „Ez már a tizenötödik amatőrfilmszemle, amelyet eddig híres külföldi filmesek elnököltek. A szervezők most először választottak magyar rendezőt. Előzetesen igyekeztem tájékozódni az ügymenetről. Nagyon megtetszett a Faludi-akadémia célja, nevezetesen az, hogy az amatőr és a profi filmezés között akarnak hidat építeni. Itt volt az ideje, hiszen technikai értelemben ma már egyre könnyebben megy a filmkészítés: kiskamerával vagy nagyobbal, baráti társaságok összefogásával, mobiltelefonnal… Az amatőrizmus és a profizmus kezd összefolyni; talán ez lesz a film jövője is.”

Nem sokat gondolkodik a válaszon, amikor arról kérdezem, hogyan készült az ítészi feladatra. Elvárásokkal megy? Formabontó és újszerű alkotásokra számít? „Ahhoz, hogy egy film jó legyen, nem kell feltétlenül újat mondania. Van, amelyik újat mond, és rossz; van, amelyik egyáltalán nem mond újat, és kitűnő. Minden filmet önmagában kell nézni, és ebből a szempontból nem érdekes, hogy amatőr vagy profi az alkotója. A film időbeli műfaj, rész részletet követ, a minőség pedig azonnal kiderül abból, hogy ezek a részek hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Annál, hogy mit vesznek föl, érdekesebb az, ahogyan felveszik legyen szó tárgyakról, emberekről, emberi kapcsolatokról… Ebben a szemlében épp az a szép és izgalmas, hogy meglepetéseket tartogat, a pályázóknak nem előzetes elvárásoknak kell megfelelniük. Hétszer egyórás blokkokban nézzük meg a maximum tizenöt perc hosszú fikciós, illetve dokumentumfilmeket. Közülük választjuk ki a legjobbakat. A hét blokkból kettő a filmegyetemistáké, akik félórás filmekkel is pályázhattak.”

Ha már a reményről van szó, tekintsünk egy pillanatra arra is, amire irányul: a jövőre. Úgy hallottam, Bereményi Géza rövidesen „új szerepkörben” is bemutatkozik. „Nagy meglepetés volt számomra, amikor az Operaház felkért Richard Strauss Arabellájának megrendezésére. Márciusban lesz a premier. Elragadónak érzem a megbízatást. Azt mondták nekem, hogy minden operát rendező elcsodálkozik azon, mennyire vonzó és szédítő ez a műfaj. Én is elszédültem, pedig korábban nem voltam operarajongó. Strauss az 1930-as évek elején, Hugo von Hofmannsthal librettójára írta az Arabellát. 1934-ben Budapesten is bemutatták, de azóta nem játszotta az Operaház. Különös képződmény ez, mintha A rózsalovag esszenciája lenne. Népszerű, de azért nem annyira; a szövegkönyvének a dramaturgiája egy operetté, mégsem az. Vagyis sok minden állítható róla, amiről aztán azt mondja az ember: de mégsem… Az 1860-as években, Bécsben játszódó mű születésének ideje is árulkodó: 1931. Utolsó pillanata valaminek Európában; mintha a bécsi érzés végnapjairól szólna.”    

Remény és jövő. Magától értődő kérdés: mi lesz a filmezéssel? „Várok. Idén alig készültek magyar filmek, talán csak befejeztek egyet-kettőt. Jövőre beadom az egyik tervemet. Azt mondják, filmrendező az, akinek mindig van egy forgatókönyve. Nekem négy van készenlétben…”