Szenvedéstörténet a Schatzkammerben

Bent, a teremsor félhomályában az emberiség kiemelkedő világi és egyházi kulturális kincseit őrzik: a német-római, illetve az osztrák császári koronát (a hozzájuk tartozó jogarral és országalmával), Nagy Károly aranyozott fedelű evangéliumát és Attilától „megörökölt” kardját, a birodalmi keresztet, a császárkoronázási bíborpalástot… A gyűjteményben olyan különös tárgyak is találhatók, mint a hosszú, csavart narválagyar, amelyet a középkori ember a mesebeli unikornis szarvának vélt. A Schatzkammer hihetetlenül gazdag ereklyetára sok „húsvéti relikviát” tart számon. Feltételezések szerint Konstantinápolyból származik egy IV. századi acháttál. A csiszolt, gyöngyházfényű kő márványos erezete mintha Krisztus nevét (XRISTO) rajzolná ki. A legenda szerint az edény a Grál lovagjaié volt – vagy tán maga a Szent Grál… Az utolsó vacsora asztalterítőjének és Krisztus köntösének egy-egy szövetdarabja az 1500- as évek elejéről származó aranyozott ereklyetartókban kapott helyet. Ugyancsak a jámbor hagyomány nyomán, a feltétel nélküli tisztelet jegyében helyezték pompás foglalatba Jézus töviskoronájának tüskéit: egy mantuai ostensorium és két Milánóban készült ereklyés házi oltár „díszei” lettek. Veronika kendője hosszú ideig Bécs és a kincstár egyik legnagyobb nevezetességének számított. Mára az ereklyetisztelet halványulásával „hétköznapi” múzeumi tárgy lett gyöngyház berakású, ónixkővel, elefántcsonttal ékített ébenfa keretében a megsötétedett, talányos vászon. Ikonszerű, hiszen a római vagy bécsi ötvösmesterek aranyozott rézlemez lappal kerítve emelték ki a homályból a keresztutat járó Jézus arcának lenyomatát.

A tövisekhez hasonlóan keresztereklyéből is több található a kincstárban: az egyik, Krisztus vérével átitatott darabka – faragott erdeifenyő tokba zárva – a Szent Római Birodalom uralkodóinak tulajdona volt, míg egy másik, kisebb szilánk a csillagkeresztes rend barokk monstranciájába került.  A XVII. századi (augsburgi?) úrmutató mandula alakú burája alatt jókora szög látható, mégpedig az, amellyel Jézus jobb kezét ütötték át a római katonák. (A szöget a kereszténység győzelméért küzdő Nagy Konstantin egykor a sisakjába foglaltatta.) Egy rotundára emlékeztető, kettős félgömb kupolával fedett, keményfából faragott, gazdagon díszített reneszánsz tempietto passióereklyéknek készült: a hat oszlop közé függesztett apró hegyikristály váza Jézus vércseppjeit őrzi, a tornyocska talapzatában pedig a szent vért felitató vászonkendőt helyezték el. A Bécsben látható nevezetes relikviák közül kétségkívül Longinus lándzsája örvend a legnagyobb hírnévnek. Történetét János evangéliuma a következőképpen beszéli el: „A zsidók pedig, mivel készületnap volt, kérték Pilátust, hogy törjék meg lábszárcsontjaikat, és vegyék le őket, hogy a testek ne maradjanak ott a kereszten szombatra, mert a szombat nagy nap volt. Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsájával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki ezt látta, tanúságot tett róla, és igaz az ő tanúsága. Ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert ezek azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontját ne törjék össze.” Egy másik Írás meg azt mondja: „Látni fogjátok azt, akit keresztülszúrtak” (Jn 19,31-37).

Úgy tartják, hogy a gerelyt – Krisztus keresztjével együtt – Szent Heléna találta meg, aki fiára, Nagy Konstantinra hagyta. Más források szerint a thébai vértanú katonaszenté, Mauritiusé volt a kereszt szögét magába foglaló (!) lándzsa. A fáma szerint Aetius a gerely csodatévő erejével győzte le Attilát, Theodosius a gótokat, általa diadalmaskodott ellenein Martell Károly és Nagy Károly. Ottó császár Szent István királyunknak adta nászajándékba. Az ereklye később a Hohenstaufen dinasztiához, s végül a Habsburgokhoz került. A birtoklóját győzhetetlenné tevő szent gerely a Grál-mondakörben is fontos szerepet játszik. Wagner „húsvéti zenedrámájában”, a Parsifalban adott határozott formát és keretet a szerteágazó történetfolyamnak. A Grál lovagjai a szent kehely és a lándzsa hű őrizői. Királyuk, Amfortas azonban pillanatnyi gyengeségének köszönhetően bűnbe esik, így alulmarad a – Krisztus-szolgálatra méltatlan, ezért a lovagok vesztére törő – Klingsorral folytatott harcban. Klingsor a megszerzett fegyverrel sebet ejt Amfortas oldalán, amely csak akkor forrhat össze, ha azt újra megérintik a lándzsaheggyel. A gyermekien tiszta Parsifal szerzi meg a gerelyt, aki a kereszt jelével romba dönti Klingsor varázsbirodalmát. A „részvét bölcse” hosszú bolyongás után, nagypénteken talál vissza a Grál várába, ahol meggyógyítja Amfortast, és új királyként a lovagok élére áll…

A XX. század sem hagyta a kincstárban nyugodni a relikviát, ugyanis az okkultizmus tanaira nyitott Hitler – világhatalmi törekvéseinek „biztosítékaként” – ragaszkodott a kultikus tárgy megszerzéséhez. Az Anschlusst követően maga emelte ki azt a bécsi múzeumi tárlóból. Nürnbergbe, a Szent Katalin-templomba vitette. Onnan a brit bombázások elől egy bank páncéltermébe, majd a város alatti alagútrendszer egyik légkondicionált óvóhelyére menekítették a gerelyt. Érdekes egybeesés, hogy Hitler 1945. április 30-án, vagyis épp aznap követte el öngyilkosságát, amikor amerikai katonák rátaláltak az ereklyére és lefoglalták azt. A háború után a Bécsbe visszakerült lándzsát 2003-ban angol kutatók, ötvösök vizsgálták. Megállapították, hogy még a régi időkben eltört, ezért ezüstsodronnyal erősítették meg. A fegyver ugyan nem római eredetű, hegye „csak” a VII. századból való, de magába foglal egy Jézus korából való kovácsolt szeget, amelyet előbb ezüst-, majd a XIV. században aranymandzsettával fedtek be. Vésett felirata szerint: „Az Úr lándzsája és szöge.” (Ez az aranylap mögé rejtett, Krisztus keresztjéből kivett vastüske a gerely Szent Mauritiushoz fűződő legendáját juttatja eszünkbe.)

Mi magyarázhatja a nagy történelmi korok tanújának számító, mégis „anakronisztikus” relikvia kisugárzását? Talán az, hogy mindenkori szemlélője – főleg, ha kellő fantáziával áldotta meg a sors – beleálmodhat valamit, ami túlmutat egy egyszerű múzeumi látványosságon. Itt már nem is a tárgy a fontos, hanem az, hogy egy Krisztus oldalát megnyitó szurony kétezer éve felfakasztotta az Élet forrását.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..