Szentmise az elhunyt hajléktalanokért
Fotó: Merényi Zita

 

Harminchat évvel ezelőtt, 1983. január 31-én a római Termini pályaudvaron rosszul lett egy 71 éves hajléktalan asszony, Modesta Valenti. Kihívták hozzá a mentőket, de nem vitték el, mert piszkos volt. Néhány órás agónia után meghalt az utcán. A Sant’Egidio közösség évről évre Európa-szerte megemlékezik róla és azokról a hajléktalanokról, akik hasonlóan nagy szegénységben éltek és haltak meg.
A közösség tagjai Budapesten és Pécsen is régóta látogatják az utcán élőket. Barátaikká váltak, és amikor – sokszor fiatalon – meghal valamelyi­kük, elbúcsúznak tőle temetésen, illetve segítenek megszervezni a szertartást, ha a hozzátartozók nem teszik meg.
A hagyományokhoz híven idén is megtartotta Modesta-miséjét a Sant’Egidio közösség. Tagjain kívül jelen voltak sokan mások is, akik a hajléktalanok barátai, segítői, köztük a Szeretet Misszionáriusai rend nővérei is. A szentmisén Michels Antal plébános koncelebrált, aki mindig szeretettel fogadja be a templomba a Sant’Egidio közösség rendezvényeit.
Homíliájában Mohos Gábor püspök emlékeztetett rá, amikor elhunyt barátainkért, hozzátartozóinkért imádkozunk, emberségünk mély titka előtt állunk: minden ember egyedi és megismételhetetlen; Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett minket. Ám az emberi méltóságot nem egyformán tiszteljük másokban, illetve mások sem bennünk – itt az alkalom, hogy lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk.
– Nehéz a nyomorúságot hordozni, de ha túllátunk rajta, megszületik a szívünkben a remény, a szeretet. Isten arra hív, hogy bízzunk benne. Ő bízik benned, bennem, így gyógyítja az életünket, s így tudunk szeretni, önmagunkat ajándékozni másoknak. Egyedi és megismételhetetlen érték vagyunk Isten szemében és egymás számára is – zárta beszédét a püspök.
A homília után utcán elhunyt barátaikról emlékeztek meg a résztvevők. Minden évben megrendítően hangzik a felsorolás: nevek egymás után, sok szegény, hajléktalan emberé, akikről nem vett tudomást a város, s akik sokak számára csak kellemetlenséget jelentettek, holott mind­annyiuknak arcuk, történetük volt. Egy-egy mondat mögött felvillan az egész élet, sok nyomorúsággal és mégis sok reménnyel. Az emberi életnek mindig, minden helyzetben megvan a méltósága, az értéke, s ahogyan a prédikációban is elhangzott: egyedi és megismételhetetlen.
Karsai Zoli a közösség barátja volt, segítőkész ember, a józsefvárosi templomban a rendezvényeken pakolt; Zsák Laci igazi sportember, táncos-komikus alkat; az éles eszű Vincze Laci sokszor megoldhatatlan feladványokkal várta barátait; a bohém életű Skorpi mindig nyakában hordta a keresztet, mert így érezte biztonságban magát… A jelenlevők megemlékeztek régi barátjukról, Zoltánról is, akinek beceneve (Ördög) provokáció volt, hogy benne és minden lenézett sorstársában felismerjük az embert. A becenevek még személyesebbé tették az emlékezést. Érezhető volt, hogy Ezredes, Vitykó, Dinó és a többiek egy igazi közösségnek, Isten nagy népének tagjai voltak, ahol nem feledkeznek meg róluk.
Az emlékezés Modesta imájával zárult, majd az oltár előtt gyertyát gyújtottak az elhunyt barátokért, „hogy a feltámadás tisztasága és fénye ragyogja be halottaink emlékét és az élők életét”. A szentmise után az Eu­charisztia asztala az irgalmas szeretet asztalává vált. Megterítettek a szegényeknek, mintegy száz embernek. Mohos Gábor püspök is ott maradt az asztalnál, és elbeszélgetett a vendégekkel. Budapesti középiskolások – többek között az Apáczai és a József Attila gimnázium diákjai –, egyetemisták, dolgozó fiatalok, a közösség tagjai és barátai szolgáltak fel a vacsoránál. Az ételt a Kapuvári Ízvadászok Gasztronómiai Egyesület tagjai főzték.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..