Most azonban, miután visszatért hazájába, Jézus rosszindulatú hitetlenséggel szembesül. Annak ellenére, hogy történetünk hiteles (vö. „Jézus testvérei”), az evangélista tollát minden bizonnyal magasabb teológiai érdeklődés vezeti. A hitetlenség meglehetősen „hétköznapi” módon mutatkozik be a názáretiek körében, mivel olyannyira jellemző emberi mivoltunkra: „Néznek, de mégsem látnak, hallanak, de mégsem értenek” (4,12). Ugyanerről a tapasztalatról és tanításról szól majd a negyedik evangélista is Jézus nyilvános működésének végén: „Jóllehet annyi csodát művelt a szemük láttára, mégsem hittek benne” (Jn 12,37). Márk a mai alkalommal kevésbé a hitről szól, hanem inkább annak fonákjáról: a hitetlenségről. Úgy látszik, Jézus első alkalommal jelentkezik olvasásra a názáreti zsinagógában. A jelenetet az evangélista élénken és természetesen ábrázolja; kerül mindenféle mesterkéltséget és körülményességet. Jézus úgy cselekszik, mint Lukácsnál (4,16– 21). Földijei „álmélkodnak”: „Honnan vette mindezt… Ki adott neki ekkora bölcsességet?” De nem esik szó „teljhatalmáról” (1,22), még kevésbé arról az igényéről, hogy a prófétai ígéretek „ma” beteljesedtek (Lk 4,21). Ehelyett a názáretiek hitetlenül csóválják a fejüket, noha hallottak másutt végbevitt csodáiról. Tudják róla, hogy „ács” (más változatban: „az ács fia”), hogy „Mária fia”, hogy „testvérei”, rokonai köztük élnek. Ha ennyire egy közülük, miben is különbözhetne tőlük? – gondolják. És ez elég ahhoz, hogy megbotránkozzanak benne. Az ismerős vers (3) – még ha olvasása közben figyelmünk átsiklik is felette – komoly figyelmeztetés lehet számunkra. Mert ha úgy véljük: hiszen mi, keresztények ismerjük Jézust, könnyen kiderülhet, valójában mégsem értjük igazán, és észrevétlenül eltávolodhatunk tőle. Mindeközben arról sem feledkezhetünk meg – és ez vigasztalásunkra szolgálhat –, hogy még a legközelibb tanítványok is részesedtek ebből az „lesötétülésből”. „Ti mindnyájan megbotránkoztok bennem (az éjjel). Az Írás ugyanis azt mondja: megverem a pásztort, és elszélednek a juhok” – fordul hozzájuk a Getszemáni-kertben (14,27–29). Hitetlen földijeinek Jézus közmondással válaszol: „Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában és családjában.” A názáretiekkel való kapcsolatában már felsejlik szenvedésének titka. Az Úr sorsában egyúttal saját hivatásunkat is felismerhetjük. Jézus elhagyta hozzátartozóit, és „új” családot alapított (vö. 3,35), majd később tanítványai szintén ezt tették az evangéliumért (10,30). Ha Krisztust követjük, számolnunk kell az esetleges feszültségekkel, netán az értetlenséggel. A hitetlenség következménye, hogy Jézus nem tudott csodát tenni, „csak néhány beteget gyógyított meg, rájuk téve kezét”. Vajon azért nem tudott, mert nem is akart? A kérdésre nem kapunk választ. A bibliai gondolkodás szerint viszont Jézus egész működését az Atya akarata határozza meg, aminek legpontosabb kommentárját János evangéliumában olvassuk: „A Fiú önmagától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyánál lát” (5,19). „Ő maga is csodálkozott hitetlenségükön” – ezzel a mondattal záródik szakaszunk. S e csöndes „zöld” vasárnap arra ösztönözhet bennünket, hogy magunkba tekintve elgondolkodjunk a hitetlenség, saját hitetlenkedésünk talányán.
