Homíliavázlat: Ki ez az ember?

Amikor visszatér Názáretbe, ahol harminc évig rejtetten élt, ácsként dolgozott – és a zsinagógában magára alkalmazza az izajási messiási jövendölést –, hallgatói álmélkodnak, de kétkedve kérdezik: „Ki adott neki ekkora bölcsességet? Hogyan történnek ilyen csodák általa? Nem az ács ez, Mária fia?” Nemcsak az idegenek és földijei, hanem még rokonai is megbotránkoznak benne, azt gondolják, megzavarodott. Milyen hosszú idő kell, míg az apostolok is megértik messiási titkát – teljesen csak a Szentlélek eljövetele után. Hitünk központi titka ez: a Názáreti Jézus, Mária fia és Isten fia – az istenember. Volt idő, amikor – például a kommunista ideológia évtizedeiben – nemcsak Jézus istenségét, hanem történeti létét is tagadták. Ma már egyetlen történész és más értelmiségi sem vonja kétségbe a Názáreti Jézus létezését. Ma inkább túlságosan is hangsúlyozzák, főleg nem hívő szakemberek, a „zsidó Jézus” valódi emberségét – homályban hagyva vagy tagadva a keresztény dogma másik állítását: ő valóságos Isten, egylényegű az Atyával. Joseph Ratzinger, XVI. Benedek pápa írja A Názáreti Jézus című könyve elején: az 1950- es évektől egyre inkább elmélyült a szakadék a „történeti Jézus” és a „hit Krisztusa” között. A történeti-kritikai módszer a bibliaértelmezés, valamint a különböző segédtudományok révén igyekszik rekonstruálni, megrajzolni a Názáreti történeti alakját, de közben elhalványul annak a Jézus Krisztusnak a teljes alakja, akire a keresztény hit irányul. Egyesek arra a megállapításra jutnak, hogy a források alapján keveset tudunk a történeti Jézusról, főleg pedig azt hangoztatják: „az istenségébe vetett hit utólag formálta meg képét, mely idővel aztán messzemenően meghatározta a kereszténység általános tudatát”. Ratzinger pápa könyve azt igyekszik megmutatni, hogy folytonosság van a történeti Jézus és a hit Krisztusa között, még ha fokozatosan bontakozott is ki a kereszténység alapítója, a megtestesült Ige, a kereszten meghalt és feltámadt Jézus istenemberi mivoltába vetett hit. Kétségtelen, hogy lehet és kell is alkalmazni – kellő mérséklettel – a történetkritikai módszert mint a bibliaértelmezés egyik alapvető dimenzióját. Ez azonban „nem meríti ki az értelmezés feladatát annak számára, aki a bibliai írásokban az egy Szentírást látja, és mint Istentől sugalmazottat hiszi” – hangsúlyozza XVI. Benedek. Ő végső elemzésben „Jézust az Atyával való közösség felől” nézi, mert a Názáreti személységének e központja nélkül „semmit sem lehet megérteni”, de innen szemlélve „Jézus számunkra ma is jelenvaló lesz”. Hisszük, hogy Jézus Mária fia és Isten fia, az egyetlen Üdvözítő. Az emberré, testvérünkké lett Isten fiába vetett hit az igazi humanizmus forrása és biztosítéka, megistenülésünk közvetítője. Isten fia emberré lett, hogy mi részesülhessünk istenségében („megistenüljünk”), hirdették századokon át az egyházatyák. A világ (amelyhez mi is tartozunk) az Ige által és Krisztusért létezik: érte teremtette az Atya a mindenséget, általa tartja fenn és fejezi be a teremtést. Végül majd, miután az Atya mindent a Fiú lába alá vetett, miután a Feltámadott visszaviszi a humanizált és a Lélek által újjáalkotott emberiséget és a mindenséget az Atyához, akkor majd Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..