Amikor azonban egy gyermek veszíti el betegségben az életét, ez az egyik legértelmetlenebb szenvedésnek tűnik. Ilyenkor nincs mit mondani, nincs bölcsesség, amely segíthetne.
A kétségbeesés nagysága áll előttünk ebben az evangéliumi szakaszban: Jairus, a zsinagógai elöljáró magatartása mutatja ezt. Bár a hivatalos vallásosság képviselője, mégis felkeresi a „különutas” mestert. Jóllehet tisztességben és méltóságban a legelső az adott településen, mégis Jézus lába elé borul – a teljes meghódolás gesztusa ez. Így borul le a szolga az úr, a legyőzött a győztes, az alattvaló az uralkodó előtt. Szavaiból a végső kétségbeesés süt: „Halálán van a lányom.” Éreznünk kell a tanácstalanságot: egy apa ő, aki hátrahagyta haldokló gyermekét. Szinte látjuk, amint a beteg mellett téblábol az apa, s egyre nyilvánvalóbb a tehetetlensége. Nem tud segíteni, egyet tehet: Jézus elé siet.
Jézus magatartása példaértékű. Nem tanít, nem oktat. Meghallgatja az apát, részt vesz fájdalmában, s csendben megindul mellette. A nagy, tolongó tömeg közepén mintha sajátos, titkos kapocs alakulna ki a szenvedő apa és a vele együtt szenvedő Megváltó között. Ennek kifejezése az a mód is, ahogyan Jézus a kisleány halálhírére reagál: „Ne félj, csak higgy!” Mintha nem akarna tudomást venni a konkrét valóságról; a szenvedő apa iránti szeretete számára valóságosabb még a valóságnál is.
Amikor a házba lép, a jelenlévők sírnak: a halál birtokába veszi a gyász révén az ő szívüket is. Jézus nem hajlandó engedni ennek az érzésnek. Szavai nevetséget váltanak ki: „A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Ez a mondat kettős értelmű. Az emberek gúnyos nevetése mutatja, hogy a leány halála radikális valóság. Bár Jézus alvásról beszél, a szóra adott reakció mutatja meg, hogy nem tetszhalálról, hanem valódi halálról van itt szó. Másrészt előre is utal, a csodára: Krisztusnak abszolút hatalma van élet és halál, lefekvés és felkelés között. A Biblia nyelvén az alvás ugyanis átvitt értelemben magát a halált is jelenti, míg a felkelés és feltámadás megjelölésére egyazon szót használják a klasszikus nyelvek. Amit Jézus tesz, így tehát az ószövetségi gondolat megvalósulása: „Az Úr adja a halált és az életet, letaszít az alvilágba, és felhoz onnan” (1Sám 2,6). Ahol Krisztus van, ott élet van, az ember örök húsvétja. Ne féljünk hát, csak higgyünk!
