Az utóbbi elnevezés feltehetően Alexandriai Kürillosz (+444) kommentárjából származik, aki Jézust valóban a nagy főpapnak nevezte. Bár akadnak, akik az elnevezést David Chytaeus (1531-1600) evangélikus teológusra vezetik vissza, hiszen őt követően vált általánossá… De elfogadta ezt az elnevezést Rupert von Deutz (1135) és Luther Márton is, és manapság egyértelműen így szokták megnevezni. Az egész 17. fejezet igen egységesen tagozódik. Jézus először a tanítványokért (6-19) imádkozik, majd azokért, akik az ő szavukra hinni fognak (20-23), végezetül mindenkiért (24-26). A szöveg végén (18,1) Jézus tanítványaival átvonul a Kedron patakon túlra, vagyis az ima szövegét János úgy helyezte az evangéliumba, hogy benne mindazt megelőlegezze, amit Jézus ezután fog tenni. Az egész imádság fő témája Isten dicsőítése. Jézus a maga áldozatát másokért, az imában megemlített csoportokért ajánlja fel (17,19). Az ima egyben bevezeti a szenvedéstörténetet: Jézus lelki szenvedését, amelyet a Getszemáni- kertben él majd át, aztán elítélése gyötrelmeit, valamint kínhalálát a Golgotán. Ezzel az Istent dicsőítő imával tárja fel az olvasó számára, hogy Jézus nem belesodródik az eseményekbe, hanem tudatosan vállal egy küldetésszerű, nagyon fontos áldozatot értünk – végső soron minden keresztény emberért. De ugyanakkor Jézus áldozatának örök értékét is hangsúlyozza az ima: vagyis nem egyszeri tettről, hanem örökké érvényes tettről van szó. Mivel az ima a megváltás örökre érvényes történetének legfontosabb szakaszát hivatott bevezetni, egyben arra is szolgál, hogy az értünk örökké imádkozó, az Atyánál közbenjáró Jézust is a hívek elé állítsa.
A szöveget többször az Atyával való személyes kapcsolat bensőségét hangsúlyozó felkiáltás szakítja meg. „Atyám!” (1,5. vers) „Szent Atyám!” (11. vers) „Én igaz Atyám!” (25. vers). A fájdalom kapujában Jézus nem önmagáért imádkozik, hanem másra gondol: azokra, akikért föláldozza magát. Ilyen értelemben tematikailag a búcsúszavaknak szerves része ez az imádság is. Minden teológus számára figyelmeztetésnek hatnak a katolikus egzegéta, R. Schnackenburg szavai: „Az érett teológiai reflexió itt végső fokon olyan imádságot alkotott, amelyet semmi mással nem lehet összehasonlítani.” Jézus jövendő tetteiből megismerjük az Istent, és a búcsúbeszédben bemutatott istenismeret az örök élet záloga (vö. Jer 22,16).
A János-evangéliumnak sok szövegéhez hasonlóan ez a rész is akkor hat igazán, ha többször figyelmesen elolvassuk, és összevetjük a mi spontán imánkkal. Az ember, amikor fél, általában így imádkozik „Istenem, segíts!” – vagyis csak önmagára figyel. Jézus teljes egészében átélte a félelmet, de nem önmagára figyelt. Az ősegyházban a legfontosabb teológiai és spirituális tanításokat mindig imában fogalmazták meg és tárták a hívő közösség elé. Tették ezt egyrészt folytatva Jézus példáját, másrészt azért, hogy megtanítsák imádkozni a híveket: nem önmagukért, hanem Istent dicsőítve másokért. Az imádság mindig az ember legbensőségesebb megnyílása az Isten felé. Nagyon fontos tehát, hogy ezt miként, milyen lélekkel végezzük. Ha csak attól a feszültségtől akarunk megszabadulni, amely a félelem vagy a gond miatt ránk szakadt, akkor csak emberileg könnyebbülünk meg, de Istenhez nem jutunk közelebb. Ha a fájdalom és szenvedés idején is Istent tudjuk dicsőíteni, akkor imádságunk testünk és lelkünk szenvedését értékes áldozattá oldja.
Jézus búcsúbeszéde akkor kezdődik, amikor Júdás elhagyja az apostolok közösségét, és elindul, hogy elárulja Jézust – és addig tart, amíg Jézus elindul az elfogatás helyére. János evangéliumában a gonoszság cselekedetének megformálódása idején Jézus szóban már megkezdi Isten dicsőítését. Miután elfogták, a gonoszság és a megváltó tett összecsapása a tettek és a fizikai szenvedés bekapcsolásával folytatódik. Lelkünket mi is úgy készíthetjük fel a nehéz és fájdalmas életszakaszok elviselésére, ha gyakoroljuk ezt az imát, amelyben Jézus nagylelkűsége és gondoskodása megnyilvánul, és bennünket is hasonlóra tanít, hogy amikor bekövetkezik szenvedésünk, másokért fel tudjuk ajánlani azt.
