Szentírás-magyarázat: „Vegyétek a Szentlelket!” Pünkösdvasárnap – Jn 20,19–23

Az idézett versből azt is megtudjuk: A Feltámadott nem tartja magánál a Lelket, hanem, miként földi életében önmagát, odaadja tanítványainak. A Lélek kiáradása a zsenge kereszténység minden megnyilvánulását érinti. Átfogja az élet széles területét: a rendkívüli ajándékoktól – mint a csodatettektől, a gyógyításoktól, a prófétálástól, a nyelveken szólástól (vö. 1Kor 12,1-11) – a karizmákon, a közösség javára és szolgálatára adott kegyelmeken át egészen a Lélek észrevétlenül érlelődő „gyümölcseiig” a szeretetig, az örömig, a békességig, a türelemig, a kedvességig, a jóságig, a hűségig, a szelídségig, az önmegtartóztatásig (vö. Gal 5,22).

Az evangéliumokban a Lélek kiáradása nem egyszeri, látványos esemény, mint az Apostolok cselekedeteinek elbeszélésében (2,1-41), hanem olyan dinamikus folyamat, amely már jóval pünkösd előtt elkezdődött (vö. Jn 20,22). Persze joggal eltűnődhetünk azon, vajon az őskeresztények mikor ébredtek annak tudatára, hogy elnyerték a Lelket. Talán éppen pünkösd rendkívüli élményeinek „gyújtópontjában” vált felismerésükké: Jézus úgy távozott tőlük, hogy a Lélek által közelebb került hozzájuk. A Lélek megtapasztalására már húsvét estéjén sor kerülhetett. A keresztre feszített és föltámadt Jézus a Lélek által működik; „Nem merek (…) beszélni, csak arról, amit Krisztus vitt végbe általam, (…) a Szentlélek erejében” – vallja Szent Pál (Róm 15,18sk). A Lélek erejében válhatunk hasonlókká Krisztus képmásához is (vö. Róm 8,29). Nem a Lélek működik Krisztus által, hanem fordítva: Krisztus tevékenykedik a Lélek által. A Lélek úgy kötődik Jézushoz, hogy minden megnyilatkozása rá vonatkozik, ő az, aki megeleveníti szavait és tetteit; szavatolja örök időszerűségét és maradandó jelenlétét. A föltámadt és mennybement Jézus tehát a Lélek által ér el bennünket.

Az Újszövetség alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy az Atya és Krisztus Lelke ihlet minket, amikor a keresztre feszített Jézusban felismerjük a megdicsőült Urat (vö. 1Kor 12,3). A Lélek ugyanis, megkapaszkodva a hit legkisebb felületén is, azon fáradozik, hogy Krisztushoz kalauzoljon mindnyájunkat. Ugyancsak a Lélek késztetését fedezhetjük fel magunkban, ha szívünk nyiladozni kezd az Atya előtt, hogy kikívánkozhassék belőle mindaz, ami benne van. Szent Pál írja: elnyertük a „fogadott fiúságot”. „Mivel pedig fiak vagyunk, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: Abba, Atya!” (Gal 4,6). Nem a „szolgaság lelkét kaptuk (Róm 8,15), hogy ismét féljünk, hanem a föltétlen elfogadásét és védettségét. Miközben a Lélek megnyitja énünket az Atya előtt, egyben felebarátaink előtt is nyitogatja szívünket. Arra ösztönöz, hogy ki-ki a maga ajándékával „az egész egyház épülésére” (1Kor 14,22) szolgáljon. Arra indít, hogy „kötelékben repülve” „életre és békére” (Róm 8,6) törekedjünk, miközben megteremti a cselekvő szeretet közegét, amelyben egymást szolgálhatjuk, és egymás terhét hordozhatjuk (vö. 1Kor 13.f. és Gal 5,13-6,2).

Ahol az élet (Róm 8,2), a szeretet (Róm 5,5) és a szabadság (2Kor 3,17) Lelke munkálkodik, ott a föltámadt és mennybement Jézus már jelen van, jóllehet olyan világban élünk, amelyben mintha még az erőszak és a halál garázdálkodnék. De nem kell aggodalmaskodnunk, ha elfogadjuk a föltámadt Jézus örömsugárzó köszöntését: „Békesség nektek!”, és legszemélyesebb ajándékát: „Vegyétek a Szentlelket” (Jn 20,21-22).