Szentírás-magyarázat: Megtaláltuk… – Évközi 2. vasárnap – Jn 1,35-42

Nyilván azzal a szándékkal teszi ezt, hogy felébressze és Jézusra irányítsa tanítványai figyelmét. Itt van, aki „nagyobb” nála (vö. 1,30). Aki eddig sokakat felkavaró és mozgósító események főszereplője volt, most visszalép a második sorba. S mindezt nem vereségként éli meg, hanem alázattal teszi: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem” (3,30). Két tanítványa meg is érti a Keresztelő intését, és „utánamegy Jézusnak”, azaz követi őt. Ilyen egyszerűen, szinte hétköznapi módon kezdődik az első tanítványok története.

Ugyanilyen keresetlenül egyszerű Jézus kérdése, amellyel a két János-tanítványhoz fordul: „Mit kerestek?” Ők meg visszakérdeznek: „Rabbi – ami annyit jelent, mint Mester -, hol lakol?” Jézus így válaszol: „Gyertek, nézzétek meg!” A végtelenül egyszerű és hétköznapi igék – keres, lakik, jön, lát -, amelyek létezésünk elemi formáit fejezik ki, valami megismételhetetlen titkot sejtetnek. A két férfi nem egyszeri érintkezést kíván Jézussal felvenni, hanem állandó kapcsolatra törekszik. Vele akarnak lakni. „Jöjjetek…!” – ezzel az invitálással Jézus közelebbi és mélyebb közösséget teremt velük. Velük akar lakozni. A találkozás boldogságának emléke még ott vibrál a visszaemlékezés fölött: „Körülbelül délután négy óra volt” – jegyzi meg János.

A másik tanítvány, András, aki két jellemvonásával mutatkozik be. „Nemcsak Keresztelő János, hanem András is tud második lenni. Noha ő találkozik először Jézussal, az evangéliumban mindvégig úgy szerepel, mint Simon Péter testvére. Bár ő hívja Simont Jézushoz, később mégsem tartozik a legfontosabb tanítványok (János, Jakab, Péter) közé, akiket Jézus jelentősebb események alkalmával magával visz…” Szerepe sajátos, amelyet akár András-szolgálatnak is nevezhetnénk: embereket kísér Jézushoz. Mai szakaszunkban „testvérét, Simont vezeti Jézushoz. A 6,8 sk-ben egy kisgyermeket, akinek öt árpakenyere és két hala van, és így válik lehetségessé az ötezrek megvendégelése. A 12,22-ben pedig görögöket, hogy találkozhassanak a Mesterrel. Három pillanatfelvétel Andrásról. És meleg lesz a szívünk. Nem a legszebb szolgálat-e ez a misszió…, s még csak nem is az első sorból. Csak a testvér árnyékából.” (Ebben a bekezdésben az idézetek Gyökössy Endre: János evangéliuma című könyvéből valók.) És András – miután elmondta testvérének, hogy „megtaláltuk a Messiást” – odavezeti őt Jézushoz, aki rátekint (szó szerint: a szívéig néz), és így szól: „Te vagy Simon, János fia: Kéfás lesz a neved (ami azt jelenti: Kőszikla).” Ezzel a névvel Jézus arra a helyre és feladatra utal, amelyet Péternek a tanítványok körében, illetve az egyházban szán. De nemcsak erről van itt szó, hanem – az Újszövetség legtágabb szövegkörnyezetére figyelve – arról is, hogy a keresztségben mindnyájan új nevet kaptunk, vagyis új feladatot és lehetőséget, amelyet Péter első levele összegez: „Menjetek hozzá, az élő kőhöz, amelyet – bár az emberek elvetettek – az Isten kiválasztott és megbecsült, és mint élő kövek épüljetek fölé lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat hozzatok Jézus Krisztus által (1Pét 2,4).