A tér közepén, enyhe magaslaton kéttornyú, arányos templom, az Église Saint-Vincent- de-Paul várja a híveket. Bejáratához elegáns lépcsősoron lehet feljutni. A homlokzaton a szent apoteózisa látható, míg a szentély felőli túlsó oldalánál azonos nevű utca indul. Nem véletlenül, hiszen Páli Szent Vince (1576–1660) élete a környékhez is kapcsolódik. A XIX. században kiépült tizedik kerület temploma annak a Szent Lázár-háznak a közelében áll, amely egy időben a rendalapító szent otthona volt. 1632 és 1793 között a lazaristák általa életre hívott rendje is itt működött. Az eredetileg Jean-Baptiste Lepére tervei alapján megkezdett templom lassan épült: több zavaró körülmény (hitelezési probléma, az 1830-as forradalom) hátráltatta az építkezést. 1831 és 1844 között Jacques Hittorf folytatta a munkálatokat. 1844. október 25-én adták át. A kommün idején találatokat kapott szentélyt többször is helyre kellett állítani. E bazilika jellegű épület úgy emlékeztet a templomépítészet legjelesebb műveire, hogy mégsem utánzata egyiknek sem.
Falai között korábban is jártam, s bár két magyar vonatkozását felfedeztem, 2009-ben rájöttem: jóval több magyar – vagy hazánkhoz kapcsolódó – szent képét őrzi, mint korábban hittem. Egy korábbi utazásom alkalmával a jobb oldalhajó két üvegablakán a savariai születésű Szent Márton és Árpád-házi Szent Erzsébet vonásait ismertem fel. Már ekkor megállapítottam: Márton képe is megragadó, de a cipót finom szelídséggel nyújtó Erzsébet kedves bája s végtelen alázatában is hercegnői látványa kellemes elégtételt jelent a minden templomba betérők számára.
A szentély remek díszítései, valamint kétoldalt a mellékhajók oszlopsorai feletti falképsorozatok szintén lenyűgözik a szemlélőt. A falképek alakjai sajnos nehezen felismerhetők, a rálátás akadályai és a magasság miatt. A festmények adakozó hercegnők, királynék és szent európai férfiak, valamint apostoli uralkodók sorát mutatják be. Csak két éve tudatosult bennem, hogy több magyar is szerepel e falakon. Amikor beléptem, éppen bérmálás zajlott a templomban nagy hívősereggel. A bejárat belső oldalán a már említett oszlopsor feletti festményeket ismertető grafikák keltették fel a figyelmemet. Ezek sorba veszik Európa női és férfi szentjeit, a segítő gondoskodás és az apostoli hivatás nagy alakjait. A férfiak között Szent István királyunk is feltűnik. A hölgyek sorában megjelenik az unokájaként számon tartott Skóciai Szent Margit és a már említett Árpád-házi Szent Erzsébet, valamint unokahúga, Portugáliai Szent Erzsébet szépen megformált, stilizált alakja. Az erélyes tartású „Saint Etienne de Hongrie” királyi palástban, tulipános díszítéssel (!), koronával, sógora, Szent Henrik társaságában, Saint Charlemagne, Saint Gilles és Saint Lazare nyomában lépdel. S mivel Párizsban, az ismerten bőséges magyar emlékek sorában első szent királyunk ábrázolásával sajnos ritkán találkozhatunk, e kép láttán hazagondoltam, sorsunk, történelmünk jutott eszembe.
Az oszlopsorok feletti frízek szépségei, a szentély felé forduló női és férfi szentek – a Hippolyte Flandrin által 1848 és 1853 között megfestett százhatvan személy – megcsodálása után lépjünk ki a templom elé, a térre, amely a német keresztnévvel is magyar, mindig „hű rokon” Liszt Ferenc nevét viseli. Tiszteletére nagyméretű, domborműves emléktábla feszül a 7-es számú ház oldalán: a francia és a magyar Liszt Társaság készíttette 1979-ben. Liszt nem lakott ebben a házban, csak a környéken, a tábla a róla elnevezett tér miatt került ide. Emlékeit az Esztergomi miséjét bemutató Saint Eustache-templomtól az őt vendégül látó Munkácsy Mihály lakásáig számos helyen őrzi a város.
Liszt üstökösként ragyogott át Párizs egén. A franciák már a kis „Litzet”, illetve „Liccet” is csodagyereknek tekintették. E csodálatuk később is megmaradt, még ha olykor megbotránkoztak vagy viccelődtek is rajta. A párizsiak igen büszkék rá, hogy Liszt közöttük élt, de a francia vidéken is jócskán találkozhatunk vele kapcsolatos emlékekkel, a Boulognesur-Mer-i temetőtől Marseille-ig,
A már saját korában is Európa- szerte ünnepelt zenei virtuóz és komponista méltó megünneplése – műveinek, életének megismertetésén túl – két célt is szolgálhat: az egészséges nemzeti öntudat és a külföld magyarságismeretének erősítését. Vörösmarty Mihály 1840-ben Liszt Ferenchez írt sorai is erre buzdítanak: „És hallod, zengő húrjaiddal / Mint riad föl a hon e dalon, / Mellyet a nép millió ajakkal / Zeng utánad bátor hangokon, / Állj közénk, és mondjuk: hála égnek! / Még van lelke Árpád nemzetének.”
