A másik válasz abban a párbeszédben található meg, amelyet Illés a száreptai özvegyasszonnyal folytat. Amikor meghalt a fia, az asszony így támadt a prófétára: „Mi dolgom veled, Isten embere? Csak azért jöttél, hogy emlékezetembe idézd vétkeimet és megöld a fiamat?” (1Kir 17,18); aztán Illés imádságára Isten feltámasztja az ifjút. Ami számunkra jelentős felismerés, hogy a próféta elsősorban Isten embere, s így a keresztény ember előképe. Ezért is jelkép értékű életének vége. Nem halt meg, hanem tüzes szekéren az égbe ragadtatott – előképét ábrázolja annak az emberi sorsnak, amelyet Jézus az Újszövetségben mutatott meg a benne hívőknek: a halál immár átlépés ebből az életből az örök életbe. S hogy milyen méltósága van Isten emberének, azt az Úrszínváltozás jelenete mutatja meg: a három kiválasztott apostol előtt az isteni fényében tündöklő Jézus mellett Mózes és Illés (mint a törvény és a próféták kiváló képviselője) jelenik meg az üdvözültek ragyogó dicsőségében.
Hozzá kell tennünk, hogy Illés tevékenysége bizonyos mértékben politikai. Természetesen Isten szolgája ő, akinek feladata az ember üdvösségének szolgálata. Tehát nem a hit és a politikai élet összekeveréséről van szó. De az egy igaz Isten hitéhez való hűségnek elválaszthatatlan részei az olyan alapvető erények, mint az igazság, az igazságosság, a jog, a becsület, a tisztesség, a szolidaritás és az egyenlőség. A próféta ezek mellett emel szót. A tévúton járó királynak, Áchábnak, illetve feleségének, Jezábelnek ez természetesen nem tetszik, s ezért üldözik is Illést. Talán furcsának hat, de ezen a téren a modern Európában az egyház hasonló problémákkal küszködik. A „polisz” ugyanis a társadalom egészét jelenti, melynek az egyház is szerves része. Ahogy az egyes emberek életének az erkölcs kell hogy az alapja legyen, úgy az egyes emberekből felépülő társadaloménak is. S ha itt megbomlik az egyensúly, akkor az egyháznak kötelessége a próféták igehirdetésének hangoztatása. Akkor is, ha ez az előítéletektől és sztereotípiáktól elvakult hangadóknak nem tetszik. A hitüket megélő keresztények sorsához éppen ezért hozzátartozik a kirekesztés, olykor az üldöztetés, legtöbbször azok részéről, akik szavakban a kirekesztés ellen szólnak.
Ami feladatunk minden szempontból Isten emberévé válni. Illés elkeseredett üldöztetése alatt még saját halálát is kívánta, de vigasztalást és erőt kapott az Úrtól. Aki élete minden területén igyekszik Isten embere lenni, s ellene mond a hazugságnak (minden rossz alapjának), az bizton várhatja az Úr megerősítését, amely nem marad el.
