Assisi már tizennégy esztendeje a világörökség része. Lenyűgöző látvány az 1228–1253 között épült Assisi Szent Ferenc-bazilika és kolostor, de a többi ferences emlékhelyet is érdemes fölkeresni. Assisiben járva csakis csodálatos dolgok történhetnek az utazóval, feltéve, ha nyitott lélekkel és a hely szelleme iránti tisztelettel érkezik a városkába. Szent Ferenc örökségét hirdetik a röpdöső madarak s valamennyi évezredes kődarab. Egy-egy simára csiszolódott kavics egyaránt beszél az idő múlásáról és a változás szükségszerűségéről. Aki a gondviselésre bízza magát, egy látomás vagy álom hatására akár gyökeresen megújíthatja életét. Vajon mi képesek lennénk arra, amire Francesco Bernardone? Szó nélkül vállalnánk a magányt, és keresnénk a szegények társaságát? Ferenc ezt tette. A feszületről szólt hozzá Jézus egy másik látomásban, s arra szólította fel: „Menj, s állítsd helyre az egyházamat, amely, mint látod, romokban van!”
Vélhetően hasonló üzenetet kapott 2013-ban „odaföntről” Jorge Mario Bergoglio, amikor a bíborosok szavazatai alapján pápa lett, s a történelemben először a Ferenc nevet választotta. Assisi Szent Ferenc példája ugyanis mindannyiunk előtt ott áll. Adni abból, amink van, felkarolni a szegényeket, sorsközösséget vállalni az üldözöttekkel és az elnyomottakkal. S mindennap fölidézni a következő, Szent Ferenchez illő gondolatokat: „A Szentlélek mindazon kegyelmei és ajándékai közül, amelyekkel Isten az ő szeretteit elhalmozza, a legnagyobb adomány, ha önmagunkat le tudjuk győzni, és készek vagyunk Krisztus szeretetéért elviselni minden bántalmat és méltánytalanságot, minden igazságtalanságot és kellemetlenséget.”
(Részlet P. Eloi Leclerc OFM Egy szegény ember bölcsessége című könyvének A Nap nem tud nem ragyogni című fejezetéből. Agapé Kiadó, 1992, fordította: Barsi Balázs OFM).
