A II–III. század keresztény hitvallói és teológusai, amikor az egyes szentségekről beszélnek, mindig azok rítusával összekapcsolva teszik ezt, azok konkrét mibenlététől el nem vonatkoztatva. Így tesz az ókori egyház egyik legkiválóbb dogmatikusa, az észak-afrikai Szent Ciprián püspök és vértanú is (†258). Hatvanharmadik levelében, amelyet egyik püspöktársának, Caeciliusnak ír 253 körül, akkor még teljesen új módon mutatja be az Oltáriszentség és így a szentmise teológiáját.
Észak-Afrikában és a latin nyelvű keresztény közösségekben másutt is igencsak terjedt akkoriban az az eretnekség, amely azt tanította, hogy a szentmisén nem szabad bort használni, hanem helyette csak vizet – Ciprián ezzel az elképzeléssel száll vitába e levelében. Bemutatja a szentmise formai mibenlétét, majd rátér az Oltáriszentségről szóló dogmatikai igazságok olyan fogalmakkal történő kifejtésére, amelyek katolikus tanításunkban mind a mai napig használatosak és ismertek. Levelét így lehetne röviden összefoglalni: A szentmise az Úr Krisztus – aki „Mester és a lélek Orvosa”, és aki „a szentségek szerzője” – szenvedésének „megemlékező ünneplése”, ahol az ő áldozata a kenyér és a bor „képében előre jelezve van”. Ezt az „igaz áldozatot” a pap, „Krisztus megjelenítője ajánlja fel az Egyházban az Atyának”. Az Oltáriszentség az „egyház egységének a szakramentuma (szentsége)”, a bor és a víz elkeverése a kehelyben pedig az áldozó és Krisztus bensőséges egységének „szimbóluma”.
