„Nem rettegek. Inkább kíváncsi vagyok, hogyan fog történni” – mondta még májusban az énekes. Valóban készült a halálra, a megénekelt találkozásra. Pedig nehéz a halálra gondolni. A mi kultúránknak nem része a halál, csak valami bosszantó rossz, amire jobb nem is gondolni. Kiküszöbölni persze nem tudjuk azt, ami holtbiztos, így ha mégis szembetalálkozunk vele, tehetetlenné és erőtlenné válunk. Ez nemcsak azt jelenti, hogy nem tudjuk, mit kellene tennünk, ha meghal egy szerettünk, hanem azt is, hogy tanácstalanná válunk, ha meg kell szólítanunk egy haldoklót, vagy gyászolót. Azt azért nem hiszem, hogy van olyan kultúra, ahol a halál csak egy könnyű átmenetet jelent mindenki számára. Hiszen a bűnbeesés óta az ember nincs kibékülve a halállal, mert nem tudja, hogy mit tartogat számára. Mi azonban, akik hiszünk abban, hogy Krisztus „megszabadított a bűn és a halál törvényétől”, vehetnénk könnyedebben a halált, ahogy egy idős jezsuita atyától hallottam: csak átkerülünk Isten egyik kezéből a másikba. Igazán elhinni ezt mégsem egyszerű. Mert egyszer ott állunk majd szemtől szemben, és akkor a szép gondolatok, ha csak gondolatok maradtak, nem tudnak segíteni. Készülnünk kell a halálra. A Biblia és a liturgia sokszor figyelmeztet bennünket erre, ami néha furcsának is tűnhet. Miért mondjuk el mindennap, hogy „most és halálunk óráján”? Hol van az még? Pedig a halálunk órája az egyik legfontosabb esemény az életünkben. Néhány nappal ezelőtt ezt igazán közelről átélhettem. Halálunk órájában magunkra maradunk. És ezt a magányt csak enyhíteni tudják körülöttünk lévő szeretteink, feloldani nem. Abban az órában nem számít, hogy milyen zene lazít el, vagy milyen ételeket kedvelünk, mert talán nyelni sem fogunk tudni. Ott leszünk majd szemtől szemben, és csak az az egy dolog számít, hogy valóban hiszünk-e abban, hogy van több, mint a minket körülvevő elégtelen emberi szeretet; hiszünk-e abban, hogy az, aki szeretetből megalkotott, ugyanazzal a szeretettel vár bennünket. Bízunk-e Benne? Igazán. Igen, készülnünk kell rá, nem úgy, hogy félünk tőle, hanem úgy, hogy egyre jobban rábízzuk magunkat Istenre, hiszen erre lettünk meghívva. Ez pedig szép hivatás egész életünkre. Kívánom mindenkinek ezt az igazi és őszinte bizalmat most, és halálunk óráján.
