Fotó: Szalontai Anikó
Teréz anya nővéreinek szegényes kápolnáiban, a sekrestyében világszerte ez a felirat olvasható: „Isten papja, úgy mutasd be ezt a szentmiséd, mintha ez lenne az első miséd, az utolsó miséd, az egyetlen miséd.” Az így előkészített lélekre Isten Igéje is másként hat: átitatódunk általa, mint ahogy a sivatagi homok beszívja az életadó esővizet. Hatására megnyílik szemünk Isten mindent átható jelenlétének szemlélésére.
Figyelmes szeretettel
Sokaknak nehéz belátni, miért van szükség az imához a csendre és az érzékelés gyakorlására. Ők általában elégedettek azzal, ahogyan érzékelik a világot. Ám ha megkérdeznénk barátaikat vagy munkatársaikat, ők esetleg arról panaszkodnának, hogy az említett emberek nem veszik figyelembe alapvető igényeiket, figyelmen kívül hagyják érzéseiket, csak magukra gondolnak. Sokan élnek úgy, hogy belefeledkeznek gondolataikba, elképzeléseikbe és terveikbe. Célratörően dolgoznak, ám elkerüli figyelmüket, ha valaki a környezetükben megváltoztatta a frizuráját, beteg a gyermeke, vagy éppen gyászol. Hozzátartozóik arra panaszkodnak, hogy elfelejtik házassági évfordulóikat és a születésnapokat. Az ilyen emberek általában bűnösnek sem érzik magukat. Minden jó szándékuk ellenére sem szeretetteljesek; elszakadtak önmaguktól, s mintha hályog akadályozná őket abban, hogy reális énjüket felismerjék.
Az önismeret és az istenismeret útja
Egy kedves püspök ismerősöm mesélte, hogy egyik külföldi útján alkalma nyílt beszélgetni egy egyiptomi kopt szerzetessel. Az atya húsz évig élt sivatagi remeteségben, mielőtt elöljárója parancsára visszatért volna, hogy fiatal szerzetesek lelkivezetője legyen. – „Mi volt a legnagyobb élménye a pusztában?” – kérdezte a püspök. A válasz keresetlenül egyszerűen hangzott: „Az, hogy megismertem önmagamat.”
Amikor az egyház a „bűnös emberekhez” fordul, bizony nemegyszer süket fülekre talál. Ezért azonban nem is minden esetben okolható csupán az istentelen (poszt)modern szellemi környezet. Az ok – mi tagadás – olykor önmagunkban is keresendő. Az üzenet megérkezésének hiányosságába tulajdon hiteltelenségünk is belejátszhat. Ha keresztényként leszólunk másokat, öntudatlanul is különbnek tekintjük magunkat náluk. Ezt nehéz hallgatni. Az ítélkező, felsőbbrendű és türelmetlen énünkkel való találkozás fájdalmas tapasztalat. Legszívesebben el is hárítjuk: könnyebb nem gondolni életünk kudarcaira, bűneire. Senki sem szereti, ha szembesítik azzal, milyen messze van reális énje ideális énjétől: egyszerűbb a bűnöket másra vetíteni! Ha leplezetlen valóságukban szemem elé tárulnának szeretetlenségeim, könnyen össze is roppanhatnék – de legalábbis legszívesebben elbujdosnék… Az önismeret útja rögös, ám az istenismerethez sajnos nem vezet más ösvény.
Szemlélődve élni
Kétségtelen, hogy a fogyasztói társadalom és az általa propagált értékrend nem kedvez az elmélyült, szemlélődő életformának. Pedig nagyböjti elcsendesülés, megújított, elmélyített imaélet nélkül nincs kereszténység. Akik pedig megtanulnak Isten türelmes, erőszakmentes, figyelmes pillantásával nézni, azok számára az élet mérhetetlenül meggazdagszik. Egyszerre csak feltűnnek a megszokott, ezerszer bejárt útvonalat szegélyező fák; a „sosem látott” épületek. Rányílik a szemünk az ablakban nyíló virág csodájára. Váratlanul kibontakozik a részletek rejtett szépsége: a madarak éneke, a gyermekek szemének lelkes csillogása, a házastárs fáradt mosolya. Az emberi kapcsolatok intenzívebbé, érzelmesebbé válnak. Ez persze együtt jár azzal is, hogy – az életöröm mellett – a fájdalom is elevenebb lesz. Ám így is megéri: hiszen a szívünkben spontán született együttérzés hatására körülöttünk és bennünk is Élet fakad. Minden szeretetből vállalt lemondás ezt az Életet szolgálja.
Megtanulni elengedni
A lelki úton a dolgok elengedése – feladat. Az életet arra kaptuk, hogy kibontakoztassuk. Minden fejlődés növekedéssel veszi kezdetét. A csecsemő az első hetekben csaknem szemmel láthatóan gyarapszik. Egy nyiladozó értelmű gyermek tudása szinte hihetetlen mértékben fejődik: lépten-nyomon valami újat tanul, felfedezi a világot. Ám ahogy előrehaladunk az emberi élet útján, mintha egyre inkább szükségtelenné válna ez a sürgő-forgó aktivitás. Amikor egy fa meghozza termését, „visszavonul”. Nem a fa számít többé, hanem a meghozott gyümölcs. Egy idő után a szülők legfontosabb feladata is az, hogy egyszerűen örüljenek gyermekeiknek. Van-e szebb annál, mint elnézni, ahogy előrehaladnak az életben? Akik viszont továbbra is ragaszkodnak hatalmukhoz, korábbi szerepükhöz, akik önmagukat helyezik a középpontba, ezzel megakadályozzák – vagy legalábbis nagyon megnehezítik – az élet természetes áramlását, kibontakozását. A szülői szerep nem szűnik meg ezzel a lépéssel – ám lényegileg megváltozik. Csak ha elveszítem, nyerhetem meg igazán.
Tudatos lemondás
Ha valaki vállal valamit az életben – egy feladatot, egy családot vagy egy életideált –, ha a tudománynak vagy a zenének szenteli magát, esetleg egy találmány vagy egy élethivatás megvalósítására teszi fel az életét, általában sok mindenről lemarad. Meg kell tanulnia lemondani. Minden feladat kiüresedéssel jár; a jelentős teljesítmények rengeteg áldozatot, végső soron egy teljes életet kívánnak. De még az is, aki nem alkot nagyot, élete során kénytelen átélni az elveszítés fájdalmas élményét. Idősödve számtalan ajtó tárul fel előttem. Ám ha egy ajtón bemegyek, a mögöttem lévő ajtók egyszer s mindenkorra bezárulnak. Újabb és újabb lehetőségek nyílnak, de visszafelé nem vezet út többé. Csak egy csecsemő élete rejt magában végtelen lehetőséget. Amikor azonban kiválasztok egy követendő irányt – elköteleződöm egy hivatás vagy egy házastárs mellett, vagy más módon döntök az életemről –, a további választási lehetőségeim elkerülhetetlenül beszűkülnek. Meg kell tanulnom fokozatosan elfogadni ezt a veszteséget. Ha nem akarok elakadni, rákényszerülök, hogy begyakoroljam az önkéntes elengedés művészetét.
Keresztényként mindez kicsit könnyebben megy. Mi ugyanis tudjuk a titkot: az élet értelme nem abban áll, hogy görcsös kézzel ragaszkodjunk az Istentől kapott ajándékokhoz – az időhöz, pénzhez és így tovább. Sokkal inkább ezek bőkezű osztogatása, számolatlan szórása vezet a teljességre. Aki tudatosan keresi az alkalmat, hogy olyasvalakin segítsen, aki nem tudja viszonozni, Jézus Krisztust szolgája. Aki pedig – akár csak egyetlen találkozás idejére is – a másik embert állítja a középpontba, érte áldozódik: Istennel találkozik általa. Ajándékai helyett maga Isten lesz osztályrésze.
A feladat: áldássá válni
Néha vonakodunk az önfeladástól. Megtagadjuk a kiüresedés szükségszerű folyamatát azzal, hogy görcsösen ragaszkodunk a világ dolgaihoz: az egészséghez, az élethez, az aktivitáshoz. Ilyenkor teljesítményeink, sikereink és eredményeink kerülnek előtérbe. Végső soron tehát saját fontosságunkra kerül a hangsúly – ez pedig bizony csapda a lelki életben. A spiritualitás világában ugyanis paradox törvények érvényesülnek: itt az iga édes és a teher könnyű; az erős gyenge és a gyenge lesz erőssé; életét pedig csak az találja meg, aki elveszíti. A teljesség csak lemondás árán szerezhető meg: a belső gazdagságra vivő út a szegénységen át vezet, és bizony a semmi szakadékán kell átgázolni, hogy a halálból a feltámadásra jussunk.
Aki örömmel, bölcsességgel és szeretettel visszavonul, az engedi, hogy az élet tovább bontakozzon körülötte. Az ilyen ember élete áldássá válik. Persze nem a saját erőnk képesít erre. Lépésről lépésre tanulunk meg Vele együttműködni. Ám aki önként simul bele Isten akaratába, azt Jézus Krisztus munkatársává fogadja. Az Úr onnantól kezdve az ő lábát, az ő kezét, az ő száját használja. Az erő és az áldás, ami általa sugárzik, nem önmagától jön, hanem Isten kegyelméből származik. Azé a Krisztusé, aki az első húsvét hajnala óta „szelíden árasztja az örök megváltás fényét”, s él és uralkodik – mindörökké.
