„Csak azt feledném, azt a franciát…” – tör fel bennem egy verssor Pilinszkytől a párizsi vérengzés feletti döbbenetemben. S éppen francia! Nézem a képet, és látom a földön fekvő francia rendőrt, amint a pár másodperce kapott lövéstől sebesülten felemeli a fejét, és utolsó erejével széttárja két kezét. Álarcos merénylőjére néz. Mint egy bárány! Könyörög. Az életéért. Nem fontolgat semmit, ideje sincs erre, amit tesz, az ősi, ösztönös életmentés. Mindannyian így cselekszünk: védjük az életünket. A szemei beszélhettek, a szemei. Az arcban mindig ezt keressük, a tekintetet, és elvéthetetlenül szembesülünk a másik szemével, amely vonz. Magához vonz!
Ahmed Merabetnek hívták a negyvenkét éves francia muzulmán rendőrt, akit éppen a Párizs tizenegyedik kerületében lévő szatirikus hetilap védelmére rendelt a parancsnoka. Nevének jelentése „dicséretre méltó”. Ismerhette a Koránból a Próféta tiltását: „Muzulmán muzulmánra nem emel kezet.”
Kezének mozdulata – sokáig, alaposan és megrendülten nézem – olyan, mint az enyém a szentmisén, az ima során, s mint az ókeresztény ábrázolásokon a kitárt karú, úgynevezett „orans” férfi- és nőalakoké, az imádkozó figuráké itt, Róma katakombáiban, azoké, akik Istent, az egyedül dicséretre méltót dicsérték. Hallom a francia szót: „Seigneur, prends pitié! – Uram, irgalmazz!”
Csak ebben bízom, ebben a tekintetben, amely az álarcos férfiban talán megérinthette a még romlatlant, a még tisztát. Mert meggyőződésem, hogy az egészet nem tudjuk elrontani magunkban. Most valahol a 42-es út melletti erdőben tág pupillákkal keresi a kiutat, a túlélést. Akármi is lesz, azt a tekintetet, a földön fekvő Ahmed rimánkodó tekintetét soha ne feledje! Égjen bele a szívébe, a lelkébe, perzselje, égesse, és ott teremjen conversiót, megtérést! Tudja meg, hogy kit lőtt agyon, lássa őt így, szemtől szemben! Az éjszaki eszmélés csendjében fölidéződik bennem az a szempár, amely 2006. október 23-án nézett rám a Múzeum körúton, azé az emberé, aki rám lőtt. Nyolcvan méterről, álarcban, elrejtőzve, névtelenül, gyáván. Azóta sem lépett elém. Csak a szemére emlékszem, arra, ahogy célzott, ahogy rám tartotta a fegyverét. A dördülésig hittem, hogy nem fog lőni. De lőtt! És eltalált egy könnygázlövedékkel. A zászlóm nyele mentett meg.
Ez a párizsi terror most más, mint a szeptember 11-i támadás. A tekintet szempontjából más. Ott nem lehetett szembenézni azzal a háromezer ártatlannal, de itt – ahogy a képen látjuk – legalább ezzel az egy áldozattal igen. És mi ismerjük Arany balladájából Ágnes asszony mérhetetlen kínját, mely a tébolyig sodorja őt.
Ezt a megtérést kérte másnap, csütörtök reggeli szentmiséjén Ferenc pápa. Nem hiszek másban. Azt gondolom, és várom is: fogják el, állítsák bíróság elé, nézzen szembe szörnyű tettével, és büntessék meg érte, a törvény szerint. De a szíve megtérését csak az a könyörgő szempár adhatja meg, Isten nevében. Ez a haldoklók utolsó fegyvere, a kicsiké, a bárányoké: a könyörgő tekintet. Eleouszia!
Azok ott hárman azt kiabálták: Allah akbar! Isten a legnagyobb! Hiszem és vallom, Isten a legnagyobb – az irgalomban, akármilyen nagy bűntett fölött.
