A szatmári hazafi

Mindannyian ismerjük Kölcsey Ferenc portréját. Jelen sorok írója még arra is emlékszik, hogy régi irodalomkönyvének melyik sarkában szerepelt a kép, amely szinte rabul ejtette. A férfiarc nem volt szép, tekintetében mégis volt valami, ami nem eresztette a szemlélőt. Tekintet – írom, s szinte illetlennek érzem a szót, hiszen egy félig vak ember arcát jellemzem. Ám talán éppen ebben állt a kép titka. Hiszen Kölcsey azon a portrén egyetlen szemével is úgy néz ránk, mintha a vesénkbe látna. De honnan jött ez a szigorú és szomorú tekintetű férfiú? És miféle viszontagságok fejlesztették élessé belső látását?

 

A nehéz sorsú, beteges kisfiú

 

Kölcsey 1790-ben született a Szatmár megyei Sződemeteren (ma Románia). A nemesi család, amelyből származott, nem volt gazdag, de nagy tekintéllyel bírt. Az ősök Ond vezértől származtatták magukat éppen úgy, mint később Ady Endre. Szülei művelt emberek voltak.

A gyermek Kölcsey elsajátította a latin és a francia nyelvet. Később megtanult németül és görögül is. Hatéves volt, amikor elveszítette az édesapját, tizennégy, amikor elhunyt az édesanyja. A fekete himlő egész életére betegessé tette az amúgy sem erős fizikumú fiút. A himlőben fél szemét elveszítette, haja kihullott. A vézna, kopasz, félszemű ifjú híján volt az önbizalomnak. Életét egyedül élte le, sohasem nősült meg. Magánéletéről keveset tudunk. Igaz, Nyáry Krisztián nagy sikerű Így szerettek ők című kötetének második része tavaly felkavarta a kedélyeket. Az írók szerelmi életét bemutató szerző Kölcseyt meglehetősen összetett érzelemvilágú férfiként írja le, akit levelek tanúsága szerint író barátjához, Szemere Pálhoz fűztek gyöngéd, bár szerelmi értelemben viszonzatlan szálak. S bár a kérdést Nyáry – helyesen – nyitva hagyja, arról meggyőzi az olvasót, hogy a költőt érzékenysége, nehéz gyermekkora, külseje miatti félszegsége olyan érzelmi világba kényszerítette, amelyben több volt a szenvedés, mint az öröm, és több volt a vágy, mint a beteljesülés.

 

Találkozás a példaképpel

 

A diák Kölcsey sokat olvasott, s így találkozott először a későbbi mester, Kazinczy Ferenc nevével. Rajta kívül még Csokonai volt rá nagy hatással. Ezért is élte meg különösen fontos pillanatként, amikor – mindössze tizenöt esztendősen – éppen Csokonai temetésén láthatta először Kazinczyt. Három év múlva a már fiatalemberré serdült Kölcsey megírta első levelét a széphalmi mesternek, mégpedig tudományos témában. Kazinczy ugyanis egy lapban vitába bocsátkozott valakivel a régi magyar térképek korával kapcsolatban. A tizennyolc esztendős Kölcsey saját kutatásainak eredményét küldte el a mesternek, és mellékelte a Kazinczy álláspontját cáfoló adatokat. Levele zárásaként rögtön tanítványul is ajánlkozott. Kazinczyt lenyűgözte a bátor ifjú felkészültsége, s ami a legfőbb egy mester esetében: elismerte saját tévedését. Az első levélváltást több éven át tartó levelezés követte.

 

A kritikus és tevékeny férfi

 

Kölcsey később rendkívül éles kritikáival vonta magára a figyelmet, és nem egy költőtárs, köztük Berzsenyi Dániel haragját is. (Csak később, Berzsenyi temetésén mondott beszédében kért bocsánatot az akkor már eltávozott költőtől.) A rég halott Csokonai költészetét is bírálta. Sőt, mesterétől is egyre inkább eltávolodott. Kazinczy és Kölcsey egy kínos plágium-ügy kapcsán sajnos egymás ellen is fordult. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy amikor a fiatal Bajza József kíméletlen kritikában támadta meg Kazinczyt, Kölcsey levelet írt a lap szerkesztőjének, és idős mestere védelmére kelt. Kazinczy egy évvel később meghalt. Temetésén Kölcsey mondott nekrológot. Ennek hatására döntötte el az akadémia, hogy kiadja a széphalmi mester összes művét, és országos gyűjtést szerveztek az özvegy és az árvák támogatására.

Kölcsey, amint látjuk, ha időnként sajnos későn is, de mindig képes volt felülvizsgálni korábbi ítéleteit, és bocsánatot kérni. Falusi magányában tökéletesítette költészetét, és a megyei élet tevékeny résztvevője volt. A megyegyűléseken a jobbágyság védelmezőjeként lépett föl. A Himnusz 1823-ra elkészült, de versei csak 1832-ben jelentek meg kötetben. A megye országgyűlési követének választották. A kormánnyal és a rendekkel vívott harcát Ország­gyűlési Naplójában örökítette meg. Kiállt a magyar nyelv hivatalossá tétele és az 1831-es felkelésben levert lengyelek mellett.

Amikor országgyűlési meg­bízatása megszűnt, és folyóirata sem élhetett tovább, visszament Szatmárba, és főjegyzőként igyekezett befolyással lenni a helyi nemességre. Élete utolsó éveiben jogi hivatását is gyakorolta. A perbe fogott Wesselényi Miklós védelmét is ő vállalta el. Nagy felkészültséggel érvelt a vádlott ártatlansága mellett. Sajnos hasztalan, mert az árvízi hajóst három évre elítélték. Kölcsey a főtárgyalást nem érte meg. Egy meghűlés – vagy ahogyan akkor nevezték, „forróláz” – végzett beteges szervezetével. Negyvennyolc esztendős volt, amikor befejezte földi életét.

Kortársai korának nagy alakjaként tisztelték, sírja nemzeti zarándokhellyé vált. Halála után alig tíz évvel a fiatal költőutód, Petőfi is meglátogatta nyughelyét. Az Úti levekben ezt jegyezte föl: „Csendes a táj, a városok, a nagy világ zaja nem hangzik idáig. A nagy férfi sírja körül csak a szellő rezegteti a tövisbokrokat, a tövisbokrok virágain vadméhek donganak, s a temetőtől távol az andalgó Tisza halkan mormolja dalát, hogy a koporsónak álmát meg ne zavarja.”