Szemben a kivégzőosztaggal

Anna költői pályája az 1930-as években indult, a Nobel-díjas Czesław Miłoszéval (1911–2004) azonos időben és szellemi rokonságban. A második világháború drámaian formálta személyiségét. 1944 derekán ápolónőként részt vett a hatvanhárom napig tartó és iszonyatos vérveszteséget, körülbelül kétszázezer lakos életét követelő varsói felkelésben – a világháború egyetlen olyan harcában, amelynek során a civil lakosság fegyverrel szállt szembe a náci csapatokkal. Anna egy sebtében felállított tábori kórházban dolgozott, testközelben élve át a kötszer és az eszközök hiányát, a mindennapos halált, az alagsorokban ásott sírok látványát.


Egy alkalommal – a kórház egész személyzetével együtt – a németek a falhoz állították, hogy agyonlőjék. Egy teljes órán át nézett farkasszemet a kivégzőosztaggal, míg végül megérkezett az ezredesi parancs, hogy ne lőjenek. Talán ezért, hogy negyvenéves korára galambősz lett. Később sok éven át próbálta versbe írni a felkelés tragédiáját, ám kísérletei nem sikerültek: túlságosan érzelgősnek ítélte őket, ezért megsemmisítette a kéziratukat. A művészi megformáláshoz távolságra volt szüksége. Kereken harminc évnek kellett eltelnie, hogy rátaláljon a megfelelő formára, a rövidre csiszolt, pillanatfelvételhez hasonlítható miniatúrára. E módszerrel született Barikádot építettem című, testes kötetnyi megrázó ciklusa. A későbbiekben is szívesen nyúlt e műfajhoz: hatszáz versből álló életművének csaknem fele miniatúra. E kiérlelt, alázatosan tömör stílus pontosan illeszkedett költői elképzeléseihez, egyéniségéhez.

A második világháborút követően Krakkóba költözött, ahol haláláig a híres Irodalom Házában lakott (egy ideig olyan költők lakótársaként, mint Tadeusz Różewicz vagy az 1996-ban Nobel-díjjal kitüntetett Wisława Szymborska) – ugyanakkor a kommunista hatalom „jóvoltából” kizárólag meséket és gyerekverseket publikálhatott. Költői rehabilitálását Czesław Miłosznak köszönhette, s a történet fölöttébb sokat elárul Miłosz kulturális-társadalmi tekintélyéről. Íme: 1981-ben, a frissen elnyert Nobel-díj védelmét élvezve, az akkor Amerikában élő emigráns Miłosz harminc év után először hazalátogatott. Diadalútja a gdański hajógyártól Krakkóig tartott. Többek között az Irodalom Házában is rendeztek számára egy fogadást, ahol hatalmas tömeg fogadta. Mindenki megpróbált a közelébe férkőzni, autogramot kérni tőle. Az akkor hetvenkét esztendős Świrszczyńska – amolyan félig-meddig megtűrt irodalmárként – nem tolongott: a terem hátsó sarkában, egy zsámolyon szerénykedett. Miłosz félretolta a körülötte állókat s a pártközpontból küldött fogadóbizottságot, és a fotóriporterek gyűrűjében egyenesen hozzá lépett. „Ó, Anna is itt van!” – mondta tüntetőleg, majd átölelte, s leült mellé beszélgetni. A tömeg kíváncsian bámult, a hoppon maradt elvtársak lesütött szemmel álldogáltak – Anna pedig visszakerült a költészeti folyóiratokba.

Miłosz attól kezdve nemzetközi megismertetéséért is sokat fáradozott. A nyolcvanas években rangos tengerentúli antológiákban szerepeltette, kétkötetnyi versét angolra fordította, és megjelentette az Egyesült Államokban (a könnyebb megjegyezhetőség és kiejtés kedvéért a vezetéknevet Swirre rövidítve), végül Micsoda vendégünk volt! címmel tanulmánykötetet írt róla.