Hét órakor indult az első csapat Budapest határától, a másik motoros „különítmény” egy órával később vág neki. A benzinkút parkolójában a távolból szemlélődő azt látta, az egyik motorruhás férfi keresztet vet, mire a többiek követik a mozdulatát, néhány szó hangzik – közelről: rövid fohász és ima -, majd nyeregbe száll a társaság, amelyet Botond testvér, pálos szerzetes, tartományfőnök vezet. Az egy órával később induló csapatnak ugyancsak szerzetes, a pálosszentkúti házfőnök, Barnabás testvér a vezetője.
A szlovák határ előtt rövid megállás: az addig lengő-lobogó, az „ide tartozunk” érzését és tudatát kifejező zászlókat fölcsavarják, vagy leveszik a szép motor-lovakról: Szlovákián áthaladva ne adjanak tápot semmiféle ottani indulatnak. Mennyi tapintat az öltözékükben morcnak tűnő társaság részéről…
Mintha válaszul szólna, néhány kilométerrel odébb, Felsőszemeréden kisüt a nap, s aztán ez a fényesség kíséri végig a konvojt egész útján. S dübörögnek tovább. Zólyomnál elérjük a Garam völgyét. Amikor elrobogunk a közeli várkastély mellett, eszembe jut: az ott született Balassi Bálint most bizonyára fölpattanna a maga lovára, hogy csatlakozzék…
Széles utat! – mondják a motorosok egymásnak köszöntésül, s mintha valóban széles úton haladna a konvoj, valamiféle biztos tudással. Az egyik bőrdzseki hátán felirat: Nemzeti Érzelmű Motorosok, aztán a Keresztény Motorosok Közössége emblémája, az egyik motor kormánya mellé a pápai címer odaragasztva.
Bőgér András Mátrafüreden él, építészmérnök, a Nemzeti Érzelmű Motorosok egyesületének tagja. „Amikor az interneten olvastam erről a túráról, azonnal felkeltette az érdeklődésemet, két okból is: a zarándoklat és Lengyelország okán” – mondja bukósisakját és szemüvegét levéve a megnyerő fellépésű, középkorú férfi.
A motorozás szenvedélyéről kérdezem.
„Miért jó motorozni? Valószínűleg mindenki a szabadságélményt említi, s én is csak ezt mondhatom: úton van az ember – s ez az útonlevés nem ugyanaz, mintha autóval utazna. Az autóban csőlátása alakul ki, nem veszi észre mindazt, amit a motorról igen; tavasszal nem érzi a virágok, nyáron és ősszel az aratás, a termés illatát.”
Kissé felszabadultabban beszélgetünk az egyik parkolóban, már a lengyelországi Tychy előtt. Itt gyülekezünk, várakozunk az iménti bukás után. Elszabadult az egyik motorról a doboz, s többen egymásba futottak, illetve felborultak. Ember és motor szerencsére megússza egyaránt apróbb karcolással. Hála Istennek, semmi nagyobb baj!
S ez a „Hála Istennek!” nem holmi megszokott mondásként szakad föl, több annál. Amikor a továbbinduláshoz készülődünk, valaki megjegyzi: „Lesz miért hálát adnunk!”
Motorosok zarándoklata Czestochowába – Fények és ködök a reggeli órában: a Börzsöny hegyei között kanyarodik az út, s kanyarodnak annak íve szerint – „szaknyelven”: cipzár alakzatban – a motorosok. A völgyeket és a hegyoldalakat olykor áttöri fény, Szent Pál szavait ideformálva: a köd által homályosan látunk… S hol az út vége, ahová el akarunk jutni? Mi hajtja az embert? A fényes hegy felé tartunk, lengyelül a Jasna Gorára, a Czestochowában lévő Mária-kegyhelyre. Kit és miféle szándék hoz ide? Palkovics László 1800-as Suzuki Intruderének nyergéből azt mondja: „Nem vagyok ugyan gyakorló hívő, de a kegyhelyeket szívesen látogatom.”Budavári Zoltán feleségével együtt érkezik. Nemrégiben ment nyugdíjba, Márta háziorvos Budapesten. Kora ifjúságuk óta, harminchét-harmincnyolc éve motoroznak együtt. „Közben született öt gyermekünk, akkoriban kismotorral közlekedtünk, de nyugdíjba vonulásom óta ismét megadatott, hogy nagy motorral induljunk el. Hatalmas távokat teszünk meg, pünkösdkor Csíksomlyóra megyünk, máskor a székelyudvarhelyi segélyszállítmány eljuttatásában segédkeztünk, Moldvában meglátogattuk csángó keresztfiunkat…”
„Kevés volt a saját öt” – teszi hozzá mosolyogva a feleség. Harmadik unokájuk májusban születik. „Szépen éldegélünk.”
Még bennem visszhangzanak ezek a szavak, miközben elérjük Czestochowát. Az út mentén keresztek és nyomorult utcalányok. Az élet micsoda feszültsége, a fönn és a lenn, az igen és a nem miféle kereszt-metszete. Az egyik leány szomorú, unott arccal ül az útszéli kövön, s végtelen egykedvűséggel bámulja a forgalmat. De hiszen őt is anya szülte! Óvta, szerette, babusgatta, s nyilván ő is szeretne anya lenni. S őt is a legjobban szeretné a dadogó gyereknyelv: anyukám. Az emberben, minden mélység és sivárság ellenére, ott a legszebb emberi: amely most eltaposva az útszéli reménytelenségben. Feltűnik a messzi torony, a jelzés: az anya-szűz kegyhelyének jelzése. A reménységé: a soha-el-nemveszettség öröméé.
Molnárné Katona Judit férjével motorozik, de külön gépen. „Régi álmom vált valóra negyvenéves koromra, hogy önállóan motorozhassam. Közben megszülettek a gyerekek, elfoglalt a család, a munka, nem volt rá időm. Két nagy gyermekünk van, tizenkét és fél éves a fiú, tizenöt éves a leány. Most már ők is elfogadják, hogy anyu fölül a motorra.”
Judit is a motorozás szabadságélményéről beszél. Amit az ő esetében az anyaság teljesít ki.
Mintha minden az anyaságról szólna. Szereti a sebességet, kérdem tőle.
„A száz-száztíz kilométeres tempó kellemes számomra. Ötvenről kezdtem… Szeretem az óvatosságot. Haza akarok érni. Gyermekeim vannak, nagymama szeretnék lenni – mosolyog a Suzuki GS 500-asa mellett.
Csitári Ferenc gyermeksebész a budapesti Heim Pál Kórházban. „Két évvel ezelőtt halt meg az édesanyám, ezekben a napokban emlékezem erre. Ezért is jöttem el Czestochowába, ahol annak idején, a pápalátogatás idején anyukával jártam.” Huszonöt évi autóvezetés után két esztendeje kezdett motorozni.
A fényes hegyen, amely 1382 óta nemcsak pálos szerzeteseknek ad otthont, hanem erődítményként is szolgált, szentmisére igyekszünk a fekete Madonna-képet őrző kegykápolnába. Hullámzik a tömeg, zajló forgatag – népünnepély?
Budavári Zoltán 1966-ban járt első alkalommal Czestochowában. „Akkor még kérni jöttem a Szűzanyához, most, 2009-ben megköszönjük feleségemmel az életünket.”
Közben Barnabás testvér vezetésével megérkezik a másik csapat is. A hetvenkét magyar motoros elvegyül a szokásos hétvégi sokadalomban. A rettenthetetlennek tűnő motorosok elcsöndesült arccal várnak a szentmisére. Mennyiféle érzés, mennyiféle indíttatás – mégis, valamiért mindannyiuknak ide kellett jönniük.
Kovács László gépészmérnök is a Nemzeti Érzelmű Motorosok közösségéhez tartozik. „Református vagyok, mégis azonnal úgy döntöttem, jövök.” Minden évben ott van Csíksomlyón, s tagja volt a Dévára adományt vivő négyszáz motorossal fölvonuló csapatnak.
A két pálos szerzetes mellett az ugyancsak motorral érkezett Bojtor Róbert nagykanizsa-miklósfai plébános mutatja be a szentáldozatot. S amint kilépünk a kéréstől, reménytől, hálától ember-párazsúfoltságú kápolnából, az út végén, mintha csak a végtelenbe tartanának, egy lengyel pálos atya séta közben gyóntat – vagy beszélget valakivel? Mert az embernek el kell mondania…
Vasárnap órákig tart a motorosok felvonulása a szabadtéri oltár elé. Keller Péter Szekszárdról érkezett, fogorvos, feleségével három gyermeket nevelnek. „Gyakorló keresztény vagyok. S most találkozott vallási meggyőződésem és motoros szenvedélyem.”
A misetér két oldalán Wyszynski bíboros és II. János Pál pápa hatalmas szobra tekint le. A fölvezető sugárúton mélyen dübörög, dudál, bőg-hörög a motorok hangja, mégis nyugodt méltósággal jönnek, egyre csak jönnek az erős férfiarcok és nők, vidám mosollyal. Botond atya feltűrt szerzetesi ruhájában kormányozza be a magyar motorosokat.
„A motorozás a szabadság, ha kissé az álszabadság érzését adja is. Mindig kell valami cél, s akkor maga a motorozás is másféle értelmet kap” – mondja Sumiczky Péter mérnök, cégvezető. Feleségével számos kegyhelyre elmotorozott már, itt még nem jártak.
Mintha ezen a napon egyetlen motor sem maradt volna otthon. Érkeznek, órákon át érkeznek, a legcsillogóbb, villogó fényekkel fölszerelt, már-már motor-hajók, áramvonalas karcsú lények, második világháborús oldalkocsis motorkerékpár, éles hangú moped – mindenféle, ami, ha három vagy négy keréken gurul is, de motor. Legalább harmincezren vannak, az emberek ennél jóval többen.
A dübörgő felvonulás után – élet, móka, jókedv, kacagó játékosság – egyszeriben elönti a hatalmas teret a szentmise természetes csöndje és ihlete. Átváltoztatáskor – csengőszó helyett – egyszerre dudál, süvít, rikolt, szirénázik, döng valamennyi duda, kürt és víjjogó. Isten ott van a hangzavarban.
Az egyik bőrdzsekis hátán a kérdés: quo vadis? Hová mész, merre tartasz, ember? Magyarul halljuk Botond testvértől a könyörgést: „Ide hoztuk kéréseinket, hálánkat, s kérünk, Szűzanya, vezesd ide azokat, akik messze vannak.”
Másnap indulunk visszafelé. Közben megannyi élmény még, s visszafelé megint a több mint ötszáz kilométeres út. A „szelíd motorosok” nem a semmibe, hanem valahová tartanak a lélek széles útjain.
