„Szégyelld magad, kisfiam!”

Szégyelli magát, ha mindenki látja, hogy bepisilt. Szégyelli, ha vendégek előtt kikényszerített „produkciójába” belesül. Szóval, ha azt kell megélnie: nem olyan okos és ügyes, szeretni való kisgyerek mások szemében, amilyen lenni szeretne, amilyennek képzelte magát. Értéktelenebb, kevésbé szerethető, esetleg nevetséges… De most csak eltört egy vázát, vagy nyelvet nyújtott az öreg nénire a parkban. Érzi, hogy anyu mérges. Ha jól elmagyaráznák, talán azt is megértené, hogy miért volt galád dolog, amit tett („Addig hancúroztál, míg összetörted, és ezt már nem lehet megragasztani!” – „Az öreg néninek ez biztos rosszulesett, és most szomorúan megy haza.”). De hogy jön ide a szégyen? Talán a bűntudatra céloz az édesanyja? Meglehet… hisz azt szeretné, ha csemetéje akarná a jót választani, s bánná, ha mégsem sikerült. De a háromévesnek még csak alakul a lelkiismerete. Már nagyon fontos neki, hogy a szülei ne legyenek rá mérgesek, hogy ő az ő szeretett gyermekük lehessen. De valódi bűntudatot – azt még nem tud érezni.

Az öt-hat éves már kapizsgálja. Megéli, hogy mikor rossz dolog történt, amit ő okozott, a szülei mérgesek vagy szomorúak vele kapcsolatban – amit nagyon kellemetlen érzés átélni gyerekként. Lassan (nagyon lassan) egyedül is képes felmérni, hogy tettének milyen következménye lesz, megítélni, hogy az adott cselekedet helyes vagy sem. Szülői elbírálástól függetlenül.

De a bűntudat megéléséhez az is kell, hogy tudja: ő maga akart „tudva és akarva rosszat” elkövetni, rombolni, a másikat bántani. Márpedig még ebben az életkorban is valószínűleg egyszerűen csak így sikerült, kicsúszott, becsúszott… Odáig majd pár év múlva jut el, hogy olyan mély legyen az önreflexiója, olyan fejlett az értelmi működése, hogy képes legyen magába tekintve belátni: a rossz szándékom olyan erős volt, hogy nem azt tettem, ami helyes (Istennek tetsző) lett volna, pedig szabadon választhattam. És itt kezdődik a bűntudat.

Nevelni persze már kicsiként is lehet, hogy bűnbánatra képes ember váljék belőle. De ennek útja nem a folytonos szégyenkezés érzésével van kikövezve. Sokkal inkább az együttérzésre nevelés, a döntés szabadságának átélhetővé tétele, a felelősség és a tettek következményének megismertetése segít hozzá. A „Szégyelld magad” helyett a „Nem tudnád ezt legközelebb másképp…?”, a „Kérlek, segíts ezt helyrehozni” vagy egyszerűen a „Látod, hogy most milyen szomorú?”.

 

 

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .