Jómagam akkoriban kerültem igazán közel ehhez a nagyszerű, nemzetmentő vagy legalábbis nemzetét menteni akaró, de mindenképpen megosztó, rajongást és ellenszenvet egyaránt kiváltó személyiséghez, amikor Jékely Zoltán a hetvenes évek végén megtisztelt azzal, hogy felolvasott nekem néhány részletet Széchenyi német nyelvű Naplója szövegének jó feléből készült fordításából. Ő ezzel a munkával párhuzamosan, s azt befejezve, számos esszével adózott „a legnagyobb magyar” emlékének. Most, amikor ezt az elegáns külsejű és belbecsű idézetgyűjteményt forgattam, eszembe jutott Jékely Tűnődések és észrevételek Széchenyi naplójának fordítása közben című írásának e kötet szerkesztési elveivel mélységesen rokon, sőt, ezt a gondolatcsokrot megelőlegező néhány sora: „Az a jelenség szintén Széchenyi szellemóriás rangjára vall, hogy eszméi, gondolatai a korszak legnagyobb magyar költőinek műveiben is jelen vannak, fel-felvillannak egymástól függetlenül, mint egy hatalmas szétrobbant meteor darabjai.”
Mert ebben a karcsú könyvben Széchenyi saját mondatai mellett találkozhatunk róla szóló költői művekkel, amelyeket akár vers-szobroknak is tekinthetünk. Köztük – évfordulójára való tekintettel most emeljük ki őt – Arany János Széchenyi emlékezete című, halhatatlan ódájával, s Az elveszett alkotmány ugyancsak őt felidéző, tragikomikus részletével.
Ami pedig magukat a Széchenyi-szövegeket illeti, csak ámulattal és meghatottsággal olvashatjuk nem saját korához, hanem minden idők minden magyarjához szóló üzeneteit. Lássuk elsőként a Politikai programtöredékek egyik örökbecsű mondatát: „Nem az a jellemteljes hazafi, ki kormánytekintet vagy pártérdek alá sorozza a haza javát, de az, ki a két elsőt állhatatosan és gyáva félelem nélkül mindig emennek rendeli alá!”
Széchenyi Istvánt sokan gyógyíthatatlan fantasztának, álmodozónak állították be. Ez az idézetgyűjtemény e vádak élő cáfolata, gondoljunk csak a balatoni hajózáshoz, a magyar lovassport fejlesztéséhez, vagy éppen Béla fia neveléséhez kapcsolódó, értékes gondolataira.
De ne hagyjuk említés nélkül a Magyar Akadémia körül néhány megrendítő mondatát sem: „A magyar mélyen aludt. Eközben nyelvét felejtette, nemzeti színét vesztette. Sok azt hitte, nem eszmél fel már többé, s el van olvasztva. De a magyar felébredt; mily halovány színben, mily torzalakban, ki-ki előtt ismeretes. Alig van a nemzetek közt ily iszonyatos példa. Sok ezt azonban fel sem vette. (…) Többeknek azonban tűrhetetlen volt az önmegismerés e keserű képe, ámde erő nem szilárdította keblét; kétségbeesett, s magára hagyta a hont. Voltak végre olyanok, kik dagály és szélvész dacára nem gyengültek el. (…) – S ismét élet felé kezdett fordulni a haza.”
Ha Széchenyiről szólunk, kikerülhetetlen a hite. A jelen kötet gazdája, Kalász Gyula előszavában rendkívül meggyőző módon jellemzi a gróf életének e nagyon fontos elemét: „Jellemének sarokpontjaként állapítottam meg korábban keresztény erkölcsi tisztaságát. Maga szögezte le, hogy szilárdan hisz az örök üdvösségben. Itt természetesen nem hanyagolható el a katolikus hit elkötelezett szellemisége. Igazán és mélyen átélt, gyakorolt buzgóságról árulkodnak feljegyzései. Hitéletét nem a farizeusi fellengzősség jellemezte. Nemegyszer olvasható, hogy mennyire elítélte a gépies imamormolókat, az alakoskodó álszenteket. Meggyőződéssel hitt a Krisztus keresztáldozata által megváltott ember elé rajzolt örök üdvösségben.” Igaz, 1860 áprilisában mindennek ellenére – öngyilkos lett. De ne feledjük: Ferenc József pribékjei szabályos idegháborút folytattak ellene.
A Széchenyi breviáriumnak népes olvasóközönséget jósolhatunk: a diákoktól egészen a vele kapcsolatos ismereteiket felfrissíteni akaró idősekig bizonyára sokan fogják forgatni ezt az értékközpontú, nemzettudatunkat erősítő fontos kiadványt.
(Kalász Gyula: Széchenyi breviárium, Pécs, Pannónia Könyvek, 2016)
