Szavak

Más kérdés, hogy a nálam – szavakkal bíbelődő szövegszövő kisiparosnál – komolyabb (legalábbis lényegesen megbecsültebb) emberek is hangoztatják már, hogy a gazdasági életben, sőt a pénzvilágban is egyre ijesztőbben fenyeget a bizalmatlansági válság. Üzletelni sem lehet úgy, ha nem bízhatunk meg egymásban. Vagyis egymás szavában. Mert a szavam én vagyok. Aki a szavát adja, önmagával szavatol. „Mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben” – írta Radnóti Miklós. De áll ez bárki másra is: akinek szavára – rossz tapasztalatok sora után – csak legyintünk, annak személyét is „leírtuk” már. Nem a szavak vannak válságban, nem a nyelv inflálódik, hanem a beszélő-író ember. A Szentírás első lapjairól tudjuk, hogy Isten szavával teremtette a világot, a Megváltó pedig Isten szavaként, Igéjeként jött el közénk. Különös felelősséget ró ez a keresztény emberre: fel kell ismernünk, hogy ontológiai kapcsolat van létünk és a szó között. Ezért a szánkról leváló első szavaktól kezdve az utolsó elsóhajtott szótöredékekig létünk, emberségünk, tisztességünk egészével kellene ott állnunk szavaink mögött – szavatolva. A felismert igazság minél világosabb, félreérthetetlenebb és megbízhatóbb továbbadása érdekében: legyen az „kicsi” vagy éppen „nagy igazság”, mondjuk akár azt, hogy „mama”, hogy „szeretlek” vagy hogy „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem…” Szavainkat tehát azért kell tisztán tartanunk, hogy önmagunk el ne mocskolódjunk – és csak emberi tisztaságunkkal egybehangzóan szólhatnak tisztán szavaink. (Ha mindezt nem gondoljuk is végig, mégis meghatározza magatartásunkat: a hazug embernek például akkor sem hiszünk, ha éppen igazat mond…) És – szavamra mondom (vajon mennyit ér az én szavam?) – tisztességgel hallgatni is csak a tiszta szavúak képesek.