Fotó: Mészáros Ákos
Kissé esetlen, reszketeg vonalak, félbehagyott rajzok, vázlatok – ritkán láthatunk ilyesmit egy nagy magyar művész kiállításán. Apró papírfecniken szótagok, szavak, írásgyakorlatok, mintha csak egy iskolás gyerek tanulna írni, olvasni. S valóban: Ferenczy Béni újratanult beszélni, írni, rajzolni, valamilyen formában kifejezni önmagát. A művész utolsó korszakáról van szó, arról a tizenegy évéről, amely 1956-tól 1967-ig, haláláig tartott. Mint sokak számára ismert, a híres Ferenczy-család szobrász tagja, Ferenczy Károly kisebbik fia 1956-ban agyvérzést kapott, és jobb oldala megbénult. Beszélni alig tudott, ám francia nyelven még olvasott. Balkezében is elfér a világ címmel ezúttal is különleges kiállítást tártak a képzőművészet iránt érdeklődő közönség elé a Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum tulajdonosai, Csillag Péter és Éva. Ekkor mutatták be az alkalomhoz kapcsolódó új tanulmánykötetet is.
Körben a falakon Ferenczy rajzai, festményei láthatók a Tavasz Teremben és a műterem többi szobájában is. A képeket a Magyar Nemzeti Galéria adta kölcsön a Ménesi úti múzeumnak. Ferenczy az egy éven át tartó kórházi kezelése után, 1957-től kezdve rájött, ha beszélni már nem is képes, azért rajzban még kifejezheti magát. Lassú, keserves tanulási folyamat vette kezdetét, bal kézzel kezdett el rajzolni és nemsokára mintázni is. Azelőtt is mindig kisplasztikákat készített, igazán nagyméretű szobrok korábban sem kerültek ki a műterméből. Köztéri alkotásai is inkább életnagyságúak vagy annál kisebbek. A mostani kiállításon is kisplasztikák láthatók, amelyeket 1956 novembere után mintázott. Ilyen a Mosakodó fiú bronzból készült szobra – a hozzá készített rajzok is megtekinthetők.
A falakon közepes méretű festmények is láthatók: tüneményesen szép virágkompozíciók tündökölnek vázában, korsóban vagy éppen cserépben. Akvarellek ezek mind, hiszen bal kézzel dolgozni annak, aki mindig jobbkezes volt, még ezzel a technikával sem kis feladat. Ferenczy Béni fákat ábrázoló vízfestményeiről már korábban, 1976-ban megjelent egy kötet Fák könyve címmel – a képek mellé lírai verseket válogattak a szerkesztők jeles magyar klasszikus és kortárs költőktől. Az itt megjelent festményekről számtalan reprodukció készült az idők folyamán.
Nagyon kifejezőek Somlyó György sorai, amelyek a megnyitón hangzottak el. Lássunk itt egy részletet Mese Ferenczy Béni virágairól című művéből. Az elnémult szobrász, szavak helyett, virágokkal beszél. / Színek igéivel, szirmok névszóival, vázák mondattanával. / (…) Szavait megbénította, jobbkezét elnémította – az, aminek a nevét se tudjuk. De ime, megbéníthatatlan és elnémíthatatlan az, aminek éppúgy nem tudjuk a nevét. / Jaj, jaj, jaj – tapogatja körül némasága reggelente a föld frissen kibomolt virágait. S a virágok megmondják neki a nevüket. Azt, amelyiket eddig senki sem ismert. És most mégis mindenki megért. / Minden mást elfelejtett. / Mégis tud mindent. / Balkezében is elfér a világ.
Az akvarellek közül talán az egyik legszebb a Virágcsendélet kék vázában című alkotás. A falakon látható vázlatok és tanulmányok egy része másolat, régi mesterektől: Michelangelo egy-egy figurája a Sixtus-kápolnából, vagy a Menekülés Egyiptomba, illetve a Keresztlevétel címmel Rembrandt után készített rajzai. Ferenczy láthatóan gyakorolt, edzette a kezét, és tornásztatta az elméjét. A Harisnyát húzó nő Toulouse-Lautrec után, vagy a Szövőnők Velázquez után, mind a művészettörténet ismert lapjairól származó emlékek felidézését szolgálta.
Szücs György művészettörténész figyelemre méltó megnyitóbeszédében hangsúlyozta: Ha Ferenczy Béni nevét halljuk, a teljesítményét mintegy magától értetődőnek tekintjük, és sokszor könnyedén azt mondjuk: hiszen ikertestvérével és a festő és grafikus Ferenczy Valérral együtt – Ferenczy Károly gyermekeként – ő is abban a fantasztikus művészcsaládban nőtt fel, ahol mindenki becsülettel letette a magáét a művészettörténet asztalára. Ugyanakkor nagyon sok olyan eset is előfordul a művészek, írók, zenészek között, amikor a nagy elődök, a híres szülők, nagyszülők neve teszi jelentőssé valamely leszármazottjuk nem igazán nagy teljesítményét. Ferenczy Bénivel kapcsolatban azonban szó sincs erről. Ő egy önálló művészember volt, s amikor életművéhez közelítünk, nem feltétlenül szükséges tudnunk, hogy Ferenczy Károly gyermekéről van szó. Ebben a családban mindenki a maga útját próbálta járni. Ha Béni életrajzát megnézzük, egészen elképesztő, hogy egy, a XX. század történelmi vargabetűinek mentén létrejövő életműről beszélünk. Ferenczy Béni 1919-ben tagja volt a tanácsköztársaság művészeti direktóriumának. Egy ideig Bécsben, Berlinben élt, majd a Szovjetunióba került. Láthatóan ide-oda sodorta a sors, pedig nem volt politizáló alkat, sohasem akart politikus lenni. Az a humanista volt, aki azért politizált, mert hajtotta a közért való munkálkodás vágya. Egyfajta etikai tartás jellemezte, amely a szobrain is meglátszik.
Ferenczy Béni 1890. június 18-án született Szentendrén. Ikertestvére Noémi, bátyja Valér. 1896-ban megalakult a Nagybányai művésztelep, amelynek egyik alapítója és vezető tanára édesapja, Ferenczy Károly volt. A család itt telepedett le, a három gyermeket az édesanya, Fialka Olga nevelte. A festőnek induló, kivételes műveltséggel rendelkező asszony alapozta meg gyermekei tudását és szemléletét, édesapjuktól pedig a művészi látásmódot és az igényességet kapták örökségül.
Mint minden fiatal művész kortársa, Ferenczy Béni is eligazodást keresett a különböző izmusok között. Utazásai során alaposan körülnézett, Párizsban Bourdelle és Archipenko tanítványa is volt. Idővel kialakult benne az a míves klasszicizmus, amely a két világháború közötti művészetnek is sajátja, s amely mindvégig jellemezte Ferenczy művészi felfogását, szobrászi formanyelvét. Kisplasztikáin jól megfigyelhető ez a vonulat.
Ferenczy Béni 1956 után mindvégig, egészen haláláig a figyelem középpontjában maradt. Felesége, Ferenczy Béniné Erzsike tizenegy éven át áldozatosan ápolta szobrász férjét. Nemcsak a múzsája volt a mesternek, hanem hű társa is egész életében.
Akik az ismerőseim közül annak idején Ferenczy Béni tanítványai voltak a Képzőművészeti Főiskolán, mindannyian nagy elismeréssel nyilatkoztak róla. Pályafutása során kétszer kapott Kossuth-díjat. A kiváló művész címmel is elismerték. 1958-ban részt vett a brüsszeli világkiállításon, gyűjteményes tárlaton mutathatta be addigi művészi termését. Megjelentek írásai, visszaemlékezései, művészeti tanulmányai. Második Kossuth-díját 1965-ben, hetvenéves korában vehette át. Hosszú szenvedés után 1967. június 2-án érte a halál.
(A kiállítás június 3-ig látható a Ménesi út 65. szám alatti Molnár-C. Pál Műterem-Múzeumban.)
