A szarvassá változott fiú balladája

Fotó: Rühl Gizella/tolnaart.hu

 

Földnélküli jánosként indult, de élete kilencven esztendeje alatt sokféle kincset összegyűjtött a tarisznyájában Mözsi Szabó István festőművész. Arra azonban nagyon ügyelt, hogy mindig likas legyen az átalvetője. Miért? Hát azért, hogy a többi úton járónak is szóródjon belőle.

A gyökereit nagyon fontosnak tartja, mindig megemlékezik az őseiről: a szüleiről és a pásztorősökről, de népünk nagyjairól is. Honnét érkezett?

– A földnélküli jánosok közül jöttem egy kis tolnai faluból, a Tolnával azóta egybenőtt Mözsről. Kisgyerekként rossz volt látni, hogy a pajtásaim végigjátszhatták a vakációt, nekem viszont a szegénység miatt a szüleim mellett kellett dolgoznom a mezőn. Első kaszás dinasztia sarja lévén nyaranta az aratásban segédkeztem kötélteregetőként, kévekötőként, marokszedőként, majd tizenöt évesen végre én is kaszás lehettem. Ma már örülök, hogy így alakult az életem: beláttam, hogy a munka megedzett, így az élet terheit is jobban bírtam a vállamon. Őseimtől örökölt értékrendemet, hiába dadognék, olyan szépen nem tudnám összefoglalni, mint József Attila: Ne légy szeles. / Bár a munkádon más keres – / dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / ugy érdemes.

Miként lett tanító?

– Véletlenül. Amikor a mözsi katolikus elemibe és a tolnai polgáriba jártam, a szüleimmel éreztük, hogy tovább kellene tanulnom, ám nem volt egyértelmű, hogy hol. Végül olyan iskolát választottunk, amely kenyeret adott a kezembe, és amelynek a legalacsonyabb volt a tandíja: a bajai állami tanítóképzőt. Más talán büszkélkedne a hivatástudatával, de belőlem ez hiányzott, hiszen nem hívott senki és semmi erre a pályára. Más kérdés, hogy a kiváló pedagógusok aztán kialakították bennem.

És hogyan lett festőművész?

– Cserkész voltam, így eljutottak hozzám a Magyar Cserkész című lap példányai. Megtetszettek az illusztrációk, így elkezdtem másolni őket. A rajzokra a lányok is felfigyeltek, és hordták hozzám az emlékkönyveiket. Aztán a bajai tanítóképzőben volt egy jó rajztanárom, aki nemcsak a technikára tanított, hanem látni is. Az ő ösztönzésére mentem a tanítóképző elvégzése után a képzőművészeti főiskolára.

Agrárproletár családban született, népi kollégista volt, főiskolai évei a Rákosi-korszakra estek. Sosem érintette meg a kommunizmus?

– Hogyne érintett volna meg! Eleinte hittel énekeltük a csodaszép csángó népdal dallamára írt népi kollégiumi induló forradalmi töltetű zárósorát is: „…holnapra megforgatjuk az egész világot”. Hiszen ki örült annak, hogy földnélküli jánosokként tizedrészért kell aratnunk a mözsi svábok birtokán? Aztán kinyílt a csipánk, hiszen hamar kiderült a szándék, amely szerint az lett volna a dolgunk, hogy a proletár nemzetköziség gondolatát fejezzük ki a művészet által. Ám a népi kollégiumok szellemisége nem a kommün gondolatából nőtt ki, hanem a magyar népi kultúrából, így a kommunizmus áfiumával szemben immunisakká váltunk, Rákosi is megutált minket, be is záratta a népi kollégiumokat. Mi viszont még évtizedekkel az iskola befejezése után is szinte a szagunkról megismertük egymást.

Volt is egy alkotói körük, az úgynevezett tejtestvérek társasága. Kik tartoztak ebbe?

– Csohány Kálmán, Kármentő András, Novák Lajos, Osváth Mária, Szurcsik János, Ujváry Lajos, V. Bazsonyi Arany, Vecsési Sándor. Csohi egyszer tréfálkozva úgy fogalmazott, hogy mi Tökéria állam – így hívták diáknyelven a képzőművészetit – emlőin nevelkedtünk. Rákontráztam, hogy akkor tejtestvérek vagyunk. Így alakult ki az elnevezésünk. Mindannyian paraszti sorból jöttünk, Rudnay Gyula festőművész bajai iskolájából indultunk, és egyikünk sem hódolt be a kor kultúrpolitikai elvárásainak.

Művészként sosem akart Budapesten maradni?

– Amikor a tanítóképzőn a legkedvesebb tanárom megtudta, hogy hová készülök, azt mondta: a főiskola után nehogy a fővárosban maradjak azzal, hogy ott folyik a képzőművészeti élet, hanem keressek magamnak egy tökös magyar falut, és az majd ad nekem olyan élményeket, amelyekből táplálkozhat a művészetem. Megfogadtam a tanácsát, és igaza lett: Bogyiszló volt az a tökös magyar falu, ahol elkezdtem a tanítói, népművelői, képzőművészeti pályafutásomat, és ahol sikerült olyan kapcsolatot teremtenem az emberekkel, hogy egyrészt tanulhattam tőlük, másrészt én is adhattam nekik egyet s mást.

„Kár, hogy a művészek szeretnek megfeledkezni arról, hogy a tanítás is kötelesség. Mindig tanító voltam” – írja a honlapján.

– A bajai tanítóképző tanáraitól egy nagy tarisznyát kaptunk, hogy abba gyűjtsünk össze minél több tudást. Ám hogy ki ne szakadjon, volt rajta egy lik, hogy ami belekerült, mindjárt ki is szóródjon – hogy mások fölszedegethessék. Máig vallom: nemcsak tanulhatunk az életünk végéig, hanem van is tanulnivalónk, de a tudás csak akkor ér valamit, ha átadjuk másoknak. A tanítás e kötelessége pedagógusként és festőként is fontos volt számomra.

Individualista világban élünk. Minden a magunk boldogulásáról szól, és nem arról, hogy másokért vagy a közösségért éljünk. Csak azért tanulunk, hogy minél jobban keressünk, nem pedig azért, hogy valami magasabb rendű igaz­ságra rájöjjünk vagy másokon segítsünk. Még a művészek többsége is csak az önmegvalósításról beszél, és emiatt sokszor csupán „l’art pour l’art” alkotásokra futja tőlük. Ön mintha másról beszélne.

– Mi az az önkifejezés? Mindnyájunknak van énje, ami természetes, ha úgy tetszik, az élet velejárója. Ez önmagában sem nem bűn, sem nem érdem, csak adottság. Ám az, hogy az énem milyen, és mit tart fontosnak elmondani, hogy pusztán önmagáról akar-e beszélni, vagy azokról a kincsekről is, amelyeket a világtól kapott, na, az már az én felelősségem. Mindkettő önkifejezés, csak míg az előbbi önmaga körül forog, addig az utóbbi tovább akarja adni azt, amit a világtól, a régiektől kapott. Mert ha én több lettem attól, hadd legyen több tőle más is. Nem az önkifejezéssel van tehát a gond, hanem az a kérdés, hogy mi van bennem, sikerült-e valódi kincseket gyűjtenem, és sikerül-e ezeket megmutatnom másoknak.

Ma, a XXI. század küszöbén miként áll a népi gondolat ügye?

– Az imént utalt arra, hogy ma az individuum és a pénz uralmát éljük. Igen, napjainkban a mammon az úr, az anyagiak jelentik a legfőbb értéket az emberek számára, így ami nem konvertálható pénzzé, ami nem hoz anyagi gazdagságot, az háttérbe szorul. Jól mutatja ezt az életművemet bemutató kiállítás sorsa is, amelyet önerőből kellett létrehoznom, és bár díjmentesen látogatható lenne, nemhogy a kutyát, jószerével még a szülővárosomat sem érdekli. Meggyőződésem az, amire Csohi barátom jutott, miután föltette magunknak a kérdést, hogy lehet-e kultúra nélkül élni: „Lehet, de nem érdemes.” Mert képtelenség a tegnap alapjai nélkül a mában holnapot építeni. Márpedig a népi és az abban gyökerező kultúra olyan alapja lehetne a nemzet valóságának, amelyet nemhogy nem volna szabadna elfelejteni, de kötelező lenne úgy adni és vinni tovább, hogy ne tantárgynak, hanem tápszernek érezzék az emberek.

Évtizedeken át tanított rajzot gyerekeknek. Milyen a jó rajzóra?

– A tanítóképzős rajztanárom órái például jók voltak. Épp azért, amit el is mondtam: látni tanított. Ha ez nincs meg egy rajzórában, az nem sokat ér.

Nemcsak a festéssel és a szövéssel foglalkozott, hanem egy költemény erejéig még a költészettel is megpróbálkozott, a honlapja tanúsága szerint nem is rossz eredménnyel.

– A Testámentum címmel eldadogott versem a szüleimtől, őseimtől, szülőfalumtól kapott örökségemről szól. Pár sora talán magyarázatra szorul: Mindkét ágbéli pásztor őseimnek / históriáját apám mondta el, / rokonai ők Illyés hőseinek / s balladáikból Sinka énekel. Illyés Hősökről beszélek című verse azokról az uradalmi cselédekről szól, akik közül öregapám hozta öreganyámat. Azokat nevezi hősöknek, akik az uradalmakban, ahol az ő verejtékük termi az életet, épp arra készülnek, mert a nyomorúságuk arra készteti őket, hogy lopni induljanak.

És Sinka?

– A magyar költészet a szívem egyik csücske, ő pedig különösen kedves nekem, mert ő is pásztorivadék volt. Nagyanyáim s szépanyáim / lelke dalolt nekem a pusztán, / hogy keljek fel a virágok közül, / s induljak e dalok jussán, / hagyjam magára a nyájat, / mert felőlem az rendeltetett, / hogy vihar fújja meg a számat…”– írta. Sinka balladás világát idézi számomra apai öregapám is, aki csodálatos fantáziájú mesemondó volt. A vasárnapi mise után körülvettük a rokongyerekekkel, kérve, hogy mondja el ismét az előző heti mesét, mert az annyira tetszett nekünk. Ő rendszerint belekezdett valami hasonlóba, de a fantáziája mindig eltekergett, és végül valami egészen új mese kerekedett.

Az Apám, anyám balladája című képén mintha tényleg egy Sinka-ballada jelenne meg.

– Ez a mű az ars poeticám. Bartók Cantata profanája, illetve annak alapja, a szarvassá változott fiú balladája ihlette. Ez kilenc testvérről szól, akik beleszületnek egy család és egy faluközösség törvényeibe, de felcseperedve rájönnek, hogy az ember alkotta törvények nem tökéletesek. Mint ahogy semmi sem az, amit ember csinál. És akkor ez a kilenc fiú nekivág az erdőnek, új törvényeket keres, és meg is találja a tiszta forrást a szabad természetben. Édesapjuk a keresésükre indul, próbálja hazahívni őket, de azt válaszolják: „Kedves édesapánk, / te csak eridj haza / a mi édes jó anyánkhoz! / De mi nem megyünk (…) / mert a mi szarvunk / ajtón be nem térhet, / csak betér völgyekbe, / a mi karcsú testünk / gúnyában nem járhat, / csak járhat lombok közt, / karcsú lábunk nem lép / tűzhely hamujába, / csak puha avarba, / a mi szájunk többé / nem iszik pohárból, / csak hűvös forrásból.”

Ön tehát a szarvas a képen.

– A művésznek is van családja, közössége, és lassan felismeri, hogy a tőlük kapott törvények is tökéletlenek. Keresni kezd, és egész életében csak keresi, keresi a tö-
kéleteset. A képen a szarvassá változott fiú már a negyedik dimenziót, a tökéleteset ugatja anélkül, hogy elérhetné. Tudja, hogy képtelen erre, mégis ácsingózik felé. Miért? Mert kutya kötelességének érzi, hogy egész életében közelítsen felé. Hát, ez a művészet törvénye. A két öreg pedig kis büszkeséggel engedi útjára a fiút, mert úgy érzik, így nemcsak az övék lesz, hanem sokaké. Szegények, arra nem is mernek gondolni, hogy mennél többeké lesz a fiuk, annál kevésbé marad az övék. A kaput mégis nyitva hagyják, mert visszavárják, pedig az már nem jöhet vissza, hiszen szarvassá változott. A képen látható fa három rövidebb ága a három nővéremet, a negyedik ág pedig megint csak engem szimbolizál.

Nagyon karakteres képei az erdélyi erődtemplomokról készített Vigyázó tornyok című sorozat.

– Egy ideig a fóti gyermekvárosban voltam képzőművészeti nevelő. Népi szövést tanítottam a lányoknak. A tárgyat részben a Sárköz, részben Erdély szőtteskultúrájára építettem. Hogy az utóbbit is minél jobban megismerjem, hat éven át minden nyári vakációt ott töltöttem. Óhatatlanul megfogott az erődtemplomok, a galériás, fiatornyos toronysisakok látványa. Ezeknek az építményeknek fontos fel­adatuk volt, mert a falubéliek innen figyelték, székelyesen szólva innen vigyázták a határt, hogy nem jön-e a török vagy a tatár. A hat év alatt vagy hetven rajz készült, de ekkor még nem gondoltam arra, hogy ezekből festmények lesznek valamikor.

Hogyan születtek meg mégis ezek a nagyszabású alkotások?

– Amikor egyre fenyegetőbb hírek jöttek az erdélyi falurombolásról, kinyílt zsebemben a bicska. Úgy éreztem, kiáltanom kell a magam módján, jóllehet tudtam, a szamárordítás nem hallik az égbe. A festménysorozat az erdélyi festékes szőnyegek három alapszínének, a sárgának, a vörösnek és a kéknek, illetve az ezeket kiegészítő zöldnek és a festetlen fonál színének a felhasználásával készült. A kombinációt a székely festékes ötfokú pentatonskálájának neveztem el.

A toronycsúcsokról lemaradtak a keresztek, a csillagok. Mi ennek az oka?

– Mindig is bosszantott, hogy a keresztény felekezetek a többiektől való különbségeiket hangsúlyozzák, jóllehet inkább azt kellene keresniük, miben egyeznek a másikkal. Hat Egyház – a római és a görög­katolikus, a görögkeleti, a református, az evangélikus és az unitárius – templomait festettem meg, de emiatt egyik torony csúcsára sem raktam oda a felekezetet a többitől megkülönböztető szimbólumot. Azt akartam, hogy együtt, egységesen fejezzék ki a Ceaușescu-rendszer esztelen pusztításával szembeni tiltakozást.