Félix atyát az esztergomi ferences gimnázium folyosóján látom az ezerkilencszázhatvanas évek második felében. A matematika-fizika tanár híres volt szigorúságáról, jól „meggyötörte” a diákokat, ám senkit nem buktatott meg. Ennek okáról most, nyolcvanévesen így beszél: „Amikor megszereztem a diplomát, elhatároztam, mindent beleadok a tanításba, de nem buktatok meg senkit.” Az egyházi iskolások az egyetemi felvételinél eleve hátrányt szenvedtek, esélyt az jelentett, ha többet tudtak. S Félix atya ennek az esélynek a megadására törekedett – sikerrel! Boldogháza! Beszélő név. „Szép temploma volt, önálló plébánia nélkül. Jászberényből jártak ki vasárnaponként a ferencesek, s közvetlenebb kapcsolat alakult ki velük. Amíg hazafelé a vonatra vártak, bejöttek hozzánk. Játékosan foglalkoztak a sok gyerekkel, szüleinkkel is elbeszélgettek.” Nagy hatással volt rá Lukács Pelbárt atya harmadrendieknek szóló szentbeszéde Szent Ferenc találkozásáról a bélpoklossal. „Élénk színekkel ecsetelte a történetet, szájtátva hallgattam. Mondtam: ha megnövök, én is olyan ferences leszek, mint ő!” A boldogházai elemit követően a jászberényi József Nádor Gimnáziumba került, amelyet az első világháborúig a ferencesek vezettek. A háború tönkretette a vasúti közlekedést, ekkor a fiatal fiú bekerült a ferencesek kollégiumába. Hivatásának további alakulásáról így beszélt: „Magyarországnak olyan főpapja volt Mindszenty József személyében, akire bizakodással tekintett az egész ország. Keményen védte az egyház, a hívők és az üldözöttek érdekeit. Úgy éreztem, nekem is be kell állnom abba a seregbe, amely Krisztus egyházát és a hazát védi.” A legnehezebb időben, 1948. augusztus 18-án lépett be a ferences rendbe. Többen próbálták lebeszélni, hiszen annyira kilátástalannak látták a jövőt. „Az igazgató megállított a folyosón: »Fiam, ne menj el barátnak. Oda vetetlek fel, ahová akarod.« Igazgató úr, köszönöm, ferences leszek.” A noviciátusba való bevonulás előtt elköszönt a családtól, a rokonoktól. „Keresztapám így szólt: Jani fiam, ne menj el barátnak, mert vértanúság vár rátok. Keresztapám, elmegyek, vállalom a vértanúságot is. Miért mondtam? Megfontolatlan voltam…? Szüleim is féltettek, vegyes érzelmekkel viszonyultak döntésemhez.” A szécsényi noviciátus után Gyöngyösre került, a nagy tekintélyű Karácsonyi Aladár atyához. Képességei és egyéb adottságai alapján Aladár atya – Paskai Pacifikkal, Kákonyi Asztrikkal és másokkal – a nagyváradi csonka egyházmegye keretében bejuttatta a Központi Szemináriumba. „Aladár atya óvó szemét rajtunk tartotta.” Két év után – az ÁEH rendelkezésére – elbocsátották a Központi Szemináriumból, „ekkor bekerültem a budai rendházunkba, s mint egyéni hallgató folytattam tanulmányaimat az azóta elhunyt Pocsay Vendel atyával együtt”. 1953-ban, huszonhárom éves korában szentelték pappá. „Szárnyaltam, tettem a dolgomat.” Teológiából doktorált, de Várady Béla provinciális matematika-fizika szakra küldte. „Kis atya, több teológiatanárra nincs szükségünk, ellenben matematika-fizika tanárra igen.” „Béla atya, ha oda kell mennem, oda megyek.” 1956-ot az egyetemen élte meg. „A kommunista párt és a DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szövetség) szervezte az összejövetelt a Gólyavárban, az egykori egyetemi kápolnában. A zsúfolt tömeg előtt felolvastak tizenkét pontot, nem tudom, azonosak voltak-e a műegyetemi követelésekkel. Lelkesen, lábunkkal dobogva hallgattuk, s követeltük, ismételjék meg. 1956-ban mindennap az utcán voltam, de nem fogtam fegyvert. Ott voltam a tüntetéseken, a Rádiónál, fejem fölött süvítettek a golyók.” 1961-ben kapott diplomát. Fogadalmat tett: ha megéri a nyugdíjaskort, visszavonul – amikor még azt mondják, de kár érte. Belevetette magát a munkába, szakköröket szervezett, német ferencesek adománya révén modern kísérleti eszközökkel dolgozhatott. Amikor 1976-ban Szentendrére került, az ottani fizikaszertár még tovább gazdagodott: „Tizennégy méteren mértük a fénysebességet, Szentendrén már három méteren, aztán a földforgási kísérletek következtek, diákjaim közül sokan dolgoztak a Középiskolai Matematikai Lapokban, versenyekre készítettem fel őket.” Nem tartotta be fogadalmát. Hatvanévesen nem vonult nyugdíjba: provinciálisa kérte, vállaljon még egy tanévet. Megtette. 1991-ben azonban a lelkipásztori munkát választotta: „Nem azért szenteltek pappá, hogy Arkhimédész és Pitagorasz tételét meg a Heisenberg-féle bizonytalansági relációt tanítsam, hanem hogy hirdessem az evangéliumot.” Kinevezték a Tövis utcába templomigazgatónak. Ám az oktatásban-nevelésben is várt még rá feladat. A ferences rend átvette a budapesti Szent Angéla iskolát (korábban Ady Endre iskola), s 1993-tól tíz évig annak lett igazgatója. Bolyai Jánost idézi: „A semmiből egy új világot teremtettem” – ennyire szereti az iskolát, amelyet gimnáziummá fejlesztett, új épületszárnnyal, hatalmas tornacsarnokkal bővítette. „Nyolcszázötven diákkal adtam át.” Az állam 1950-ben megtiltotta a ferenceseknek a lelkipásztorkodásban való részvételt. 1956 után valamelyest enyhült a helyzet. „Mentem én is mindenfelé kisegíteni az Esztergom környéki falvakba.” Aztán a szentendrei időkben a budapesti templomokba járt. Amint lehetőség nyílt rá, azonnal élt vele. S máig folytatja a hithirdetést. „Sosem voltam bigott, mindig nyitott gondolkodásúnak tartottam magam: haladjunk, haladjunk, ahogy XXIII. János pápa és VI. Pál pápa is meghirdette.” Szentírási és Szent Ferenc-i gondolattal búcsúzik a ma is friss, derűs, nyolcvanéves Félix atya: „Ne magunknak éljünk, hanem másoknak legyünk hasznára – és tegyük a jót, amíg időnk van.”
