Szabadság szolidaritás nélkül

A liberalizmus a XVIII. században a francia felvilágosodással indult el világhódító útjára. Eszméit és törekvéseit az individualizmusból merítette. A liberális felfogás szerint az ember önmagának elégséges és független egyén. Ismerete egyetlen forrása a saját értelme (racionalizmus), természete szerint jó (naturalizmus), és ezért korlátlan szabadságot kell neki biztosítani a társadalmi és gazdasági élet minden területén. Pedig belátható: egy országot sem lehetne kormányozni, ha minden polgára Robinson Crusoe-ként viselkedne, és kizárólag önnön vágyait venné tekintetbe. Ebben az individualista szemléletben az ember öntörvényű lény, tetteinek rugója a hasznosság, saját érdekeinek érvényesítése. A „gazdasági” ember jellemzői messze esnek a keresztény erkölcs eszméitől. Az így létrejött „ökonomizmus” alapja az önzés, a vetélkedés, a másokat nem tekintő könyörtelenség. Elkerülhetetlen velejárója a gyengébbek háttérbe szorítása, az erkölcsi elvekhez igazodók leszakadása, és szükségszerű következménye a természet kizsákmányolása, belső rendjének felrúgása. A fogyasztói életeszmény következetesen kettéválasztja azt, amiről korábban mindig is úgy tudtuk, hogy egy. Szerelem és szexualitás, házasság és hűség, jog és erkölcs, kultúra és civilizáció, élet és létezés alkalmasint teljesen elszakadnak egymástól. Az egynek hitt, összetartozó értékek kettészakadása folytán keletkezett hasadékokban a család helyébe szexuális kisebbségek, egzotikus szekták, feminista mozgalmak lépnek. A relativizmus a liberalizmus lényegi eleme. Lerombolja a „régi” hagyományokat, tekintélyeket, az erkölcsöt. Az értékek így mind inflálódnak. A globalizálódó „szép új világ” pedig a Föld gazdasági és kulturális homogenizálódását eredményezi, létrejön valamiféle mesterségesen kreált látszatvilág, álvalóság – a rémmesefilmek világa, a Disneyworld.

Az emberi személy nem pusztán olyan individuum, akinek szabadsága ott ér véget, ahol a másik szabadsága kezdődik. A személy egy sajátos, adakozásra és befogadásra képes lény. Az ember közösségre rendeltetett. A szabadság iránti rajongás nem jelentheti lemondásunkat a szolidaritásról. Az ember nem szakadhat el a családtól; csak akkor érdemli ki a megbecsülést, ha nem mond le természetes felelősségéről. A keresztény erkölcs tanítása szertefoszlatja azt az illúziót, amely szerint létezik az igazságtól és a kötelességtől mentes jog; ezzel szemben arra tanít, hogy az egyén szabadsága szoros összefüggésben áll a közérdekkel. A keresztény antropológia tette lehetővé a demokrácia megszületését. A francia forradalom antiklerikális hangsúllyal meghirdetett jelszavai között is ott vannak a keresztény indítékok. A szabadságfogalom visszavezethető Isten gyermekeinek Szent Pál által megfogalmazott szabadságára, a testvériség a középkori fraternitás eszméjét eleveníti fel. Az egyenlőség pedig a teremtéstörténet jelenetéhez kapcsolható, amely szerint Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Sajnálatos, hogy ezeket a nagyszerű ideákat egyes politikai mozgalmak kisajátították és eredeti jelentésükből kiforgatták. A liberálisok kisajátították a szabadságot – és szabadossággá züllesztették. A baloldaliak az egyenlőséget sajátították ki – és egyenlősdivé alacsonyították. Csak a keresztény szolidaritás fogalmával nem lehetett visszaélni. Minél több szolidaritásra lenne szüksége az egész világnak.

A szerző szociológus 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.