Szabad ország alapítója

Ezer évvel ezelőtt, a X. és XI. század fordulóján Árpád vezér egyik utóda, aki a keresztségben az István nevet kapta, szakított a keleti sztyeppén kialakult több évszázados hagyományokkal, és népével együtt csatlakozott a latin kereszténységhez – e gondolattal kezdi Marie-Madeleine de Cevins történész Szent István király című könyvét. A kutatónő – akinek több munkája született már a magyar történelem, illetve egyháztörténet korai időszakáról – könyve megjelenés előtt áll az Új Ember Kiadó gondozásában. A francia történész így foglalja össze első István máig ható történelmi szerepét, illetve a képet, amely a nemzetben él első szent királyunkról.
A Magyarországra látogató idegen rövid idő alatt meggyőződhet róla, hogy az ország lakosai milyen rendíthetetlen tisztelettel őrzik első királyuk emlékét. Szent István valóságos nemzeti hős, „kultusza” messze túllépett az etnikai, vallási és ideológiai korlátokon. Jórészt köréje épül a magyar nemzeti önazonosság, és még a XX. században, a legsúlyosabb belső válságok idején is rá hivatkozva igyekeztek felszítani az 1920-as, 1956-os és 1989-es események megpróbáltatásaival szembesülő nép hazafias lelkesedését. Természetesen a nemzet emlékezete Franciaországban is számon tartja a múlt hőseit. De Szent István esetében kézzel fogható jelek árulkodnak az érzelmi kötődés rendkívüli erejéről: olyan – ténylegesen vagy csak a hagyomány szerint – a személyéhez kötődő tárgyak, amelyeket még ma is sokkal nagyobb vallási vagy éppen profán tisztelettel vesz körül, mint hasonló emlékeket bárhol a világon. A magyar nép ragaszkodását első királyához leginkább a magyar korona fejezi ki. Az idők folyamán annak jelképisége az egész magyar népet magában foglalta. A XIII. századtól kezdve a Szent Korona kifejezés a Magyar Királyság szinonimája lett, további fejlődés eredményeképpen pedig a XVI. század elejétől kezdve a korona megtestesítette az egész nemzetet. A romantika korában a nemzeti lelkesedés tovább erősítette a magyarok ragaszkodását a Szent Koronához.

A második világháború alatt titkos helyen őrizték, majd 1945-ben az Egyesült Államokba szállították, és Fort Knoxban helyezték el. A tengerentúli ország 1978-ban szolgáltatta vissza a koronát: három évvel a kommunista rendszerrel való szembenállás egyik hőse, Mindszenty József bíboros halála után. Sokan sajnálták, hogy a hatalomban levők, elsősorban Kádár János, az „emberarcú kommunizmus” élharcosa, ugyanakkor az 1956-os forradalom ádáz ellenfele, óriási politikai hasznot húzott az ügyből. Mindenesetre a magyarok nagy többsége örömmel vette tudomásul, hogy a Szent Korona hazatért. A kommunista rendszer összeomlása után a koronát kettőzött tisztelet vette körül. A szovjet uralom évtizedeire emlékeztető lidérces vörös csillagot felváltotta a jellegzetes formájú, ferde kereszttel díszített koronával ékes magyar címer. Jelen van a középületeken, a rendőrök egyenruháin, a személygépkocsikon. Egy 2000. január 1-jén kiadott törvény a Szent Koronát az ország alkotmányába foglalta, mint „a magyar állam történelmi jelképét”, és Szent István koronázásának ezredik évfordulóján átvitték a Nemzeti Múzeumból a Parlament hatalmas kupolatermébe. Az ünnepélyes alkalom során – ismét – egész Magyarország megtestesítőjének, az önmagával megbékélő és végre szabad magyar nemzet élő jelképének nevezték. A Szent István emlékét őrző tárgyak között egészen különleges helyet foglal el a Szent Jobb. A király mumifikálódott jobb kezét az egyház már a középkorban hivatalosan ereklyének minősítette. Valamennyi tudományos vizsgálat megerősítette hitelességét. Pontosan nem ismert az időpont, amikor a király jobb karját leválasztották holttestéről – valószínűleg akkor történt, amikor földi maradványait máshová helyezték a székesfehérvári bazilikában. A karereklye egyik részét Nagy Lajos uralmának vége felé Lengyelországba küldte, másik részét a feljegyezések szerint Bécsben őrizték. A XV. század folyamán a kézfejet a székesfehérvári bazilikában helyezték el. A török hódítás időszakában az ereklyének hajszál híján nyoma veszett. A törökök ugyanis a várost 1541-ben elfoglalták, a királysírokat feldúlták, és a templom kincstárát kifosztották. A Szent Jobb a XVI. század végén Raguzában tűnt fel: egy muzulmán kereskedőtől vásárolták meg a domonkosok. Kétszáz évvel később Mária Terézia szinte véletlenül szerzett tudomást az ereklye hollétéről. 1771-ben drága pénzen megszerezte Raguzától, és nagy ünnepélyességgel Budára szállíttatta, a frissen elkészült pompázatos barokk királyi palotába. Ezzel lehetővé vált a Szent Jobb nyilvános tisztelete.

A kommunista rendszer alatt negyven éven keresztül páncélszekrénybe zárva kellett őrizni a rendszer vezetői számára felettébb zavaró ereklyét, és csak augusztus 20-án lehetett néhány órára nyilvános tiszteletadásra kihelyezni a bazilika szentélyébe. 1987 óta Szent István kézfejereklyéjét méltó helyen, a bazilika szentélye mögött levő Szent Jobbkápolnában őrzik. Itt a szertartások időrendjétől függően bárki szabadon felkeresheti és közvetlen közelről megtekintheti a nemzeti relikviát. A külföldi szakirodalom Szent Istvánt általában úgy mutatja be, mint aki döntő szerepet játszott a magyar nép történelmében: jórészt neki köszönhető, hogy a magyarok a történelem színpadára léptek. Ő volt az, aki elvezette népét a nyugati, keresztény civilizációba. Nélküle a magyarokra ugyanaz a sors várt volna, mint keleti „rokonaikra”, a hunokra, akik a nyugati rablóhadjáratokra épülő rövid virágkor után belső viszályaik áldozatai lettek. Vajon a mai Magyarország lakói egyetértenek ezzel a magasztos képpel? Összességében igen. Hivatalos szónoklatoktól kezdve az iskolai tankönyvekig, templomi énekektől a rockzenéig Szent István úgy jelenik meg, mint példás államférfi, aki szívén viseli alattvalóinak jólétét, a népek közötti béke megteremtésére törekszik, azonkívül a keresztény hit buzgó terjesztője, ugyanakkor az ország függetlenségének elszánt védelmezője. Magyarország létrejötte nem kizárólag Szent István érdeme. De ő volt az, aki kihasználva a kedvező nemzetközi helyzetet, felülkerekedve a pillanatnyi nehézségeken, viszszafordíthatatlanná tette az előző nemzedék által megkezdett folyamatot. Páratlan küldetéstudat vezette, hite óriási erőforrást jelentett számára. A kijelölt útról nem tért le, a kitűzött célt – Magyarország függetlenségét – mindenáron el akarta érni. A magyar nép őt tartja az ország megalapítójának, és ezt a véleményt megerősítik a források is. A XI. század közepének próbatételei után Géza fejedelem fiának döntéseit, ezek helyességét soha nem vitatták. István király több mint egy évezredre megvetette az ország ideológiai, társadalmi és politikai alapjait. Ezt mutatja többek között az is, hogy az általa alapított világi és egyházi területi egységek – a vármegyék és püspökségek – egy része páratlanul hosszú ideig változatlan formában élt tovább. Magyarország a XVI. századtól kezdve folyamatosan idegen hatalmak – törökök, Habsburgok, németek, végül az oroszok – uralma vagy politikai irányítása alatt állt. Ám egyikük sem tudta véglegesen megtörni a magyar nép szabadság utáni vágyát. A szabadság volt az az érték, amelyhez Szent István mindenekfelett ragaszkodott. A magyar történelem folyamán a nép ismételten hitet tett a szabadság mellett: a Rákóczi-szabadságharc során éppúgy, mint 1848-49-ben, 1956-ban és végül 1989-ben. Többek között ezért is mondható történelmileg megalapozottnak az a döntés, hogy Szent István király ünnepe legyen a Magyar Köztársaság legjelentősebb nemzeti ünnepe.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..