Az Új Ember június 15-ei számában Papp Miklós arra figyelmeztet, hogy az ember szabadsága nem abszolút, hanem csupán viszonylagos. Ténykedéseinket a genetikai örökség, a nevelés és a szabad akarat egyaránt befolyásolja, de hogy a három közül melyiknek van nagyobb vagy kisebb befolyása, nem tudhatjuk. A szabad akarat hősies, szinte megmagyarázhatatlan megnyilvánulása az, amelyet Kant kategorikus imperatívusznak (azaz feltétlen parancsnak) nevez. Ez úgynevezett határhelyzetekben, például a szerelemben, a mások érdekében vállalt szenvedésben nyilvánul meg, arra való tekintet nélkül, hogy az egyén számára veszélyes vagy akár halálos is lehet.
Amikor erről gondolkodom, meghatódva idézem fel a boldoggá avatott Sándor István szalézi laikus szerzetes hősies tettét és sorsát. Őt kisgyermekkoromban, mintegy hetvenöt évvel ezelőtt, a szaléziak központi házában, a rákospalotai Clarisseum ban személyesen is megismerhettem. Sándor úr, ahogy mi, gyerekek hívtuk, nyomdász volt a rend nyomdájában, de a fiatalokkal is foglalkozott, és ő vezette a szaléziak ministránscsoportját (amelynek én is tagja voltam) az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszusi felvonuláson. Hitre és szeretetre nevelte fiatal tanítványait, még akkor is, amikor ezt a kommunizmus évei alatt tiltották volt, és amikor néhány fiút besoroztak a határvédelmi ávósokhoz. Ezért a tettéért, amelyet a feltétlen parancs diktált, kötél általi halált szenvedett.
A szabad akarat diadala volt Boldog Apor Vilmos püspök tette is Győrben, a második világháború alatt, amikor asszonyokat és lányokat védett meg részeg szovjet katonák erőszakos szándékaitól. Haslövés következtében vesztette életét 1945-ben. A lengyel ferences Kolbe atya – akit szintén boldoggá avattak – tettére tisztelettel, de iszonyattal gondolok. Mint ismeretes, őt a németek koncentrációs táborba deportálták. Néhányan megszöktek a táborból, és ezért a parancsnok elrettentésül minden tizedik foglyot éhhalálra ítélt. Kolbe szabad akaratból, a feltétlen parancs hatására vállalta az éhhalált egy családapa helyett. Móra Ferenc novellájának, a Pétör, a csalónak is hősies főszereplője van. Az iskolában a gyerekek mindennap egy bögre meleg tejet kapnak tízóraira. (Abban az időben ez fontos állami beavatkozás volt, mert sok gyerek éhezett. A történet azért is hatott rám, mert az 1930-as években az újpesti Viola utcai elemi iskolában a vézna és szegény gyerekeknek – így nekem is – mindennap meg kellett inniuk egy bögre meleg tejet.) A tanítónak feltűnik, hogy Pétör a tejjel együtt minden alkalommal azonnal eltűnik, majd néhány perc múlva üres bögrével jön vissza. Azt gondolja, hogy a tejet valahol bizonyára kiönti, mert nem szereti. Ám kiderül, hogy a tejjel az udvari kerítéshez lohol, ahol kishúga várja: őt itatja meg. Móra novellája is igazolja, hogy van szabad akarat, létezik olyan feltétlen parancs, amelynek megvalósítása lemondással, sőt esetleg fájdalommal jár, és mégis örömet szerző, mert általa a jót választja az ember.
