Az, hogy Vitézy László dokumentarista pontossággal és művészi igénnyel megalkotott új filmjének hősnője, Bara Margit, minden idők egyik legnagyobb magyar színésznője Erdély szülötte és neveltje volt, talán feljogosíthat bennünket arra, hogy a valós történések – Bara méltatlan meghurcolása és pályaszélre szorítása – tényleges idejéhez, a hatvanas évekhez képest először egy kicsit visszalépjünk az időben. Két, kultúrtörténetileg nagyon fontos dokumentummal lehet ugyanis igazán megvilágítani azt, amit sokan mindmáig a saját bőrünkön érezhetünk: hogy a rágalmazások, a vélt bűnök a legbecsületesebb, odaszánással és szeretettel felépített pályaívet is egy pillanat alatt kettétörhetik. Első példánk ki is lehetne más, mint maga Károlyi (Károli) Gáspár, aki a vizsolyi biblia olvasóinak ezt írta: „Bizonnyal tudom és semmit nem kételkedem, hogy ez mi munkánknak, minekutána az emberek közé az kimegyen, sok irigye és rágalmazója leszen. Mert miképpen az testet követi az árnyék, azonképpen az virtust, azaz a jóságos cselekedetet követi az irigység; és az kik az rágalmazásra születtek, mivelhogy az más ember munkájához vagy cselekedetihez hasonlót nem cselekedhetnek, ha különben annak nem árthatnak, rágalmazzák azt.” A második idézet valamivel későbbi, de szorosan a művésznő szülőföldjéhez kötődik. Egy levélrészletben bukkanhatunk a film és a Bara-tragédia kulcsszavára: „susorlás”.
Szalárdi János, a neves XVII. századi erdélyi történetíró ezzel a szóval figyelmezteti Teleki Mihály kancellárt: „Az egyességre és egymás között való atyafiságos szeretetre igyekezzék azért Kegyelmetek, egymás ellen való szómondást, susarlást (ez a szó másik változata – a szerző) mód nélkül bé ne vegye kegyelmetek…”
Ahogyan az 1955-ben Magyarországra áttelepült, s az anyaország iránt feltétlen bizalmat érző színésznő a hatvanas évek elejére egyre ismertebb lett, olyan remeklések után, mint a Bakaruhában (1957), a Csempészek (1958) a Ház a sziklák alatt (1959) és a Szegény gazdagok (1959) felejthetetlen hősnőszerepei, a hatalom is felfigyelt rá. Az érdeklődést színpadi sikerei – mint a film keretéül szolgáló Melinda-alakítása is jelzi – odáig fokozták, hogy (a filmben elhangzott feltételezés szerint) valakinek az a „kiváló” ötlete támadt, használják fel politikus vendégek, elsőként Fidel Castro szórakoztatására, mint tündöklően szép, sok nyelven beszélő konzumnőt. Bara minden bizonnyal akkor is nemet mondott volna, ha ez az ajánlat nem esik egybe a férjével és életének hűséges társával, Gyarmati Dezsővel való megismerkedésével. Aki a filmben Attila névre hallgat, s nem vízilabdázó, hanem kardvívó. Miután Bara Margit (filmbéli nevén: Anna) nemet mondott a méltatlan „felkérésre”, egyszerűen elszabadult a pokol. A korabeli politikai élet nagyjai és kicsinyjei, továbbá a filmes és a színházi világ Bara tehetségét elviselni nem tudó irigyei képtelen rágalmak özönét zúdították erre a nem hiú, hanem méltóságteljesen büszke lélekre. Bizony susorlás, sőt, súsárlás, súgás-búgásból, pletykából nyíltan elfajuló sárdobálás lett a nóta vége, többek között a színésznő részvételéről a hírhedett Onódy-orgiákon, amelyekről addig még csak nem is hallott szegény feje!
A Vitézy-film forgatókönyvét a rendező és Sz. Szabó István írta. A fekete-fehér képek – Markert Károly és Pap Ferenc operatőrök ugyancsak korhű munkája – a hatvanas évek filmjeinek hangulatát idézik. A két főszereplő, az Annát (Margitot) alakító Szávai Viktória és az Attilaként (Dezsőként) elénk lépő Adorjáni Bálint jól oldotta meg nem könnyű szerepét. Hiszen valódi „hírességek” életét, egyéniségét felidézni színészember-próbáló, kegyetlen feladat. Sokáig fogunk emlékezni a Tóth Ildikó–Pindroch Csaba „duóra”is, akik két belügyi tisztet alakítottak; közülük a hadnagynő ráadásul színházi titkár, s az áldozat szerepébe taszított színésznő legjobb barátnője és egyetlen bizalmasa is volt.
Az igazán lélegzetelállító pillanatokat azonban két epizódszereplőtől kaptuk, akik egy-egy rövid jelenetben tökéletesen érzékeltették Bara Margit sorsának magasságait és mélységeit. Piros Ildikó egy színházrajongó, sőt, valaha színésznői álmokat dédelgető cukrászkisasszony szerepében lépett elénk, aki először „hódolat-krémeseket” nyújtott át körülrajongott színésznőjének, majd, a vádak elterjedése után, már ki sem szolgálta. (Ezt csak Anna szavaiból tudjuk meg.) Ugyanilyen kettős játékot játszott Gizus, az öltöztetőnő, aki a színészkirálynőt először csak neki félretett színpadi ruhákkal dédelgette, majd első számú pletykaforrásként suttogott soha meg nem történt asztalon táncolásairól… Az ő szerepében Zsurzs Kati tehetsége legjavát adta.
Az alapjában véve kemény hangolású film leglíraibb és leginkább humoros jelenetei Bara Margit szülőföldjén, Erdélyben készültek, az Anna–Attila pár hegyek között kiteljesedő szereleméről, egy kíváncsian „kukkolni” próbáló (mint utóbb kiderült, hivatalból is „kémkedő”) falusi házinéni szerepeltetésével oldva a drámai feszültséget.
A többi Vitézy László-filmhez képest ez a mostani kamaradarabként hat ugyan, mégis méltó emléket állít egy sokat szenvedett, nagyszerű emberpárnak. És egy olyan kornak, amely teljes erővel lépett fel „a szépek, tehetségesek, jellemesek” ellen, ahogyan – cinikus nyíltsággal Márait idézve – az egyik filmbéli belügyes tiszt mondta. Isten ne adja, hogy ilyen történetek még napjaikban is előfordulhassanak, hogy a „susorlás” örök legyen!
