Az 1969-ben Budapesten született, de „svédmagyarként”, Göteborgban, ebben a nevezetes északi egyetemi városban felnőtt Nora Szentiványi, aki huszonegy éve már Norvégiában él, rögtön első regényével remekelt. És meg is kapta gyöngyszemszépségű, de gyémántkeménységű regényéért a Könyvkereskedők Díját.
A 2016-ban megjelent, vállaltan önéletrajzi hátterű írás magyarországi megjelentetése szomorúan tökéletes időzítés, hiszen ma a hetvenes évek „disszidálásainál” sokkal gyakoribb, immár legális külföldi munkavállalás nagyon sok olyan családi históriát terem, az itthon maradt középkorúak és idősebbek végzetes elmagányosodásával, mint a Szentiványi családé.
A finoman kidolgozott, nőiesen érzékeny, de „északiasan” érzelgésmentes történet főszereplői voltaképpen nem az 1970-ben Magyarországról Skandináviába távozó házaspár és egy szem kislányuk, nem is az ő férje és gyermekei, s még csak nem is a kezdetben ősanyai erejű, ám fokozatosan hanyatló, magára maradt nagymama, a későbbi „dédi”. Hanem, csupa nagybetűvel: A LAKÁS. Amely kicsiny alapterületével, rissz-rossz, ügyetlen és kényelmetlen bútoraival és háztartási gépeivel a sokat idézett, írásom címéül szolgáló latin mondás példája. Igen, a tárgyaknak mindig volt, van és lesz könnyük, s minél inkább magára marad valaki, mint a regény nagymamija, annál inkább zokogássá erősödnek a kezdetben még visszafogott könnyek. Nora Szentiványi mégsem nosztalgiázik, erős, megőrzött hazai gyökerei ellenére képes leírni ezeket az őszinte sorokat: „Akár már most leszögezhetem: nem szeretek itt lenni. Nem szeretem ezt az országot. Nem szeretem az embereket, nem szeretem azt, amit ez az ország velük tett. Amivé ez az ország tette őket. És amit az emberek tettek az országgal…”
Nem, nem egy Skandinávia kényelmében élő, végleg elkényesedett és elidegenedett magyar származású író finnyáskodó szavai ezek, hanem egy olyan asszonyéi, aki – bár karon ülő babaként vitték el innen a szülei – részben zsigereiben, részben gyakori hazalátogatásai révén érzi és érezte már kamaszlányként azt a szorongatottságot és szorongást, amiből a kádári Magyarország lakóinak olyan bőven kijutott. Leképeződik ez egyrészt a nagymama sorsában, de olyan, látszólag mellékszereplőknek számító figurákéban is, mint a középkorú, majd idős asszony életének két társa, a Szerelő és a Bagós.
A regény talán legmegrázóbb részlete az, amikor a még negyvenes éveiben járó Nagymamit unokájával, a tőle való végleges elszigeteltséggel zsarolják: „Kihallgatták. Sikerült teljesen kiborítaniuk, csak ült és sírt. Nem volt nehéz kiborítani, de azért alapos munkát végeztek. Nem bírta abbahagyni a sírást. Többé sosem láthatja az unokáját, mondták. Bizonyára felfogta, hogy soha többé nem láthatja az unokáját. A lányát se, és a vejét se. Az unoka volt a legerősebb ütőkártya. Azonnal hatott. Mintha csak megnyomtak volna egy gombot.”
Ez az irgalmatlan élethelyzet az unoka nyolcesztendős korára, tehát 1977-re, a gulyás- és fridzsiderkommunizmus időszakára enyhült ugyan a kölcsönös látogatásokkal, de a végjáték, a kilencvenes évei terhét már nehezen viselő Dédi – és a LAKÁS! – utolsó életszakasza ettől nem lesz kevésbé tragikus. Ahogyan a nagymama élettel számot vető szavai sem 2013-ban, a valaha ugyancsak városszélinek, Buda-peremvidékinek számító, tizenegyedik kerületi Andor utcában: „Elvettek tőlem, azt mondja. Azt mondja: lejárt az idő.”
Az önéletrajzi regény, más megközelítésben miniatűr családregény nagy ajándéka az elválások és egymásra találások krónikája mellett az a fotografikus, szociografikus pontosság, amellyel a szerző – szinte Thomas Mann A Buddenbrook-házának aprólékosságával mutatja be a helyszíneket és a tárgyakat, egy miniatűrben villantva fel mindazt, ami a Nobel-díjas írónak egy nagyregényben sikerült. A szöveg lendületét nem töri meg az, hogy ketten fordították: a magyar változat tökéletes ritmusú „négykezes” alkotás.
(Nora Szentiványi: A lakás, fordította: Patat Bence, Petke Emese, Scolar Kiadó, Budapest, 2018)
