Néha sivatagon vándorol keresztül, ahol a Forrás emléke és reménye tartja életben keresését. E vándorlás, kutatás, az oázisokban való elidőzés egyéni és közösségi életünk fontos hajtóereje.
A liturgia – s nem csupán a monasztikus és szemlélődő rendekben – közös és egyéni istenkeresésünk egyik legfontosabb hordozója, Isten üdvözítő jelenlétének megtapasztalása, ránk vonatkozó akaratának egyik legfontosabb megnyilvánulása.
A liturgia egyszerre tartozik a lét és a cselekvés rendjéhez: Isten létében gyökerezik, az ő műve – opus Dei. Ugyanakkor keresztény létünk, amelyet a keresztségben kaptunk, a liturgia cselekményében bontakozik ki, válik láthatóvá, tapinthatóvá: Isten életéből élünk.
Szerzetesi életünk is ebben a keresztségi távlatban kap értelmet: a Szentháromság szerető tekintete kíséri, Jézus élete adja azt a mintát, amelyet követni szeretnénk, és a Szentlélek folytonos ihletése, lehelete ösztönöz, vezet bennünket. Szerzetesi életünk, még mindig a keresztség tövéről fakadva, élet az egyházban, Lisieux-i Szent Teréz szavaival „az egyház szívében”. A hit világosságában és sötétségében bejárt út, amelynek egyetlen célja, hogy Jézus húsvéti misztériumába, halálába és feltámadásába minél mélyebben alámerüljünk: nemcsak fejünkkel, hanem testünkkel, szándékunkkal, akaratunkkal, egész létünkkel.
Most induló cikksorozatunkban a szerzetesség szempontjából szeretnénk megérteni a liturgiát, szerzetesi tapasztalatunkból kiindulva közelítünk az istentisztelethez – néha inkább az elmélet, máskor pedig a gyakorlat oldaláról. Ugyanakkor szerzetesközösségeink tapasztalata, hogy egyéni és közös keresésünk sok embertársunk számára jelent támaszt, táplálékot, kolostori életünk mintát jelent azoknak is, akik más életformában keresik Istent. Mindazoknak ajánljuk tehát az itt következő írásokat, akik szívesen gondolkodnak és szereznek tapasztalatot együtt kolostorokban élő keresztény testvéreikkel.
