Harangok éneke

Mindkettő társadalomtudományi távlatokat nyit meg – fűzi hozzá a könyv egyik értékelője. Nem téved, de szűkre szabja a keretet, mivel valamennyi érzékünknek isteni kapcsolatai vannak. Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlataiban ajánlja az érzékek alkalmazását, hogy a lelkigyakorlatozó ízlelje a belső dolgok édességét és keserűségét. Vagyis – mint Szabó Ferenc jezsuita írja – „az elmélkedés ne legyen puszta spekuláció, hanem – átélve a látottakat, hallottakat – agyunkból szívünkbe hatoljon az élmény, majd pedig tettekre serkentsen, vagy elriasszon a bűntől”.

Emlékszem, egy meditációs órán a csönd vonulatában megszólalt egy klasszikus zenemű diszkrét melódiája, majd egy liturgikus ének, amely érzelmi és költői szimbólumaival fölerősítette az olvasmány és beszéd erejét, elmélyítette a titkot, mely a Teremtő jóvoltából az emberi létbe ágyazott. A hang mint az ember természetes funkciója ennek a földi, hangzó világnak az ismertetőjele, azzal a túlvilágival szemben, melyben nincsenek emberi hangon hallható megnyilatkozások. Mintha ennek lenne rokona a gazdag belső hallás, amikor az érzékszerv már felmondja a szolgálatot.

A hittel való találkozást a hallás által Szent Pál is említi, s bizonyára Jézus sem véletlenül tanított hangzó szavakkal, s nem írásokat hagyva maga után.

De nem csak az emberi hang különleges üzenethordozó: ugyanez érvényes az emberi kéz által hangjelző-rendszernek készült tárgyakra is, amilyen például a harang.

Apámat látom ma is, amint két kezével két harangkötelet húz váltakozva: beharangozott a misére. Máskor együtt „verseltünk” a harangokkal, ha valaki átment az örök partokra. Előtte két vagy három „csendítéssel” jeleztük, nő-e vagy férfi az elköltözött. Gyereknek a legkisebb, a lélekharang csendült, amint az esti Angeluskor, ha a holtakért imádkozott szív- és érchang. S a hegyi templomban harangozás közben hányszor hallottuk a többi hangot: az esti vonat gőzösének füttyét, a konzervatóriumi vizsgára készülő orgonista játékát. S tavasszal a madarak is elmondták búcsúzó imádságukat váltakozó hangszínekben. A néhány éve elhunyt szlovák költő, Milan Rúfus kérdezi versében: „Miért dalol ég felé emelve / fejét a madárka? / Miért? Ki tudja meg? / Rejtelem, kitől / való az ének?” Mellette hallja gyermekkora elcsent harangjait, melyekből „az idő szennye hamis pénzt veret, s megveszi / mi a gyermekektől megmaradt”. Így múlik életünk. Hangtól hangig terjed a teremtés éneke – megrabolva is, korunk kibírhatatlannak tűnő hanglázában…

Kezdetkor szent volt minden hang. Isten bizonyára dúdolgatva formázta emberi arcunkat…