Sodródva a túlélésért

Jó néhány együtt töltött csodálatos nap után Richard (Sam Claflin) egy baráti házaspártól csábító megbízást kap. Hazana nevű vitorlás hajójukat szeretnék visszavitetni San Diegóba busás összeg és a visszaútra szóló repülőjegy fejében. A fiatal pár elvállalja a feladatot, hiszen amúgy is hosszú közös vitorlázásokat terveztek, amelyhez a pénz sem jön rosszul. A Kaliforniába tartó, mintegy 6500 kilométeres útnak szeptember 22-én vágtak neki a 44 láb hosszú, kétárbócos, lakályos hajón, nagy lelkesedéssel, ragyogó napsütésben. Két héttel az indulás után a jegyespár a történelem legnagyobb erejű hurrikánjával találkozik a nyílt vízen, több ezer kilométerre a szárazföldtől. Megpróbálják felvenni a harcot a tomboló elemekkel, de eredménytelenül. A végzetes erejű, hatalmas hullám megérkezése előtti pillanatokban a férfi leküldi a lányt a hajó belsejébe. A vihar elcsendesedése után az eszméletlenségből magához térő Tami (Shailene Woodley) egyedül találja magát a teljesen összetört, félig elsüllyedt hajón, az óceán kellős közepén. Eszmélése után távcsővel kémleli a vizet, és a távolban megpillantja a fedélzetről leszakadt, felborult mentőcsónakot. Mintha a vőlegénye kapaszkodna rajta… Kezdetét veszi a negyvenegy napos küzdelem a túlélésért.
A történet Amerikában már 1998-ban megjelent könyv alakban, Tami Oldham és szerzőtársa tollából, Red Sky in Mourning (Vörös ég a gyászban – a szerk.) címmel. Most a megfilmesítéshez igazodva egy újabb ki­adás is napvilágot látott a film címével – Sodródás (Adrift) –, és nemcsak a tengerentúlon, hanem ezúttal Magyarországon is.
Nem igazán hálás téma a megfilmesítésre egy hajón zajló kamaradráma. Több hasonló mozi készült már, de az efféle történetek igazi közege a könyv. Nehéz az egy-két szereplővel, szűk helyen játszódó, kevéssé látványos történést valóban érdekfeszítően filmre vinni úgy, hogy a fotelben ülő néző számára is átélhetővé váljon az emberfeletti fizikai és lelki küzdelem. A lélek történéseinek ábrázolása a legnagyobb filmes feladatok egyike, amit tovább nehezít, ha a helyszínek, a térbeli lehetőségek is korlátozottak.
Nem könnyű feladatot vállalt tehát magára Baltasar Kormákur, a talán legismertebb izlandi rendező, akinek nem ez az első, megtörtént eseményeket feldolgozó túlélőfilmes rendezése. A hazai mozikban járt már az ugyancsak neves színészeket felvonultató, amerikai koprodukcióban készült Everest (2015), továbbá a tisztán izlandi gárdával forgatott Dermesztő mélység (2012) is, amely abban is hasonlatos a Sodródáshoz, hogy szintén egy hajótörést szenvedett ember történetét mutatja be. A visszatérő tematika, valamint az, hogy Kor­mákur szívesen dolgoz fel megtörtént eseményeket, jelzi, hogy alkotóként a szélsőséges helyzetekben végbemenő lelki folyamatok foglalkoztatják. Munkái nem szépelgő vagy hatásvadász pszichologizálások. A dokumentarista ábrázolás jellemzőit is felmutató alkotásokkal a mélyebb átélés lehetőségét igyekszik megteremteni, morális kérdésekre is rámutatva, amelyeken a part szilárd talajának biztonságában is hasznos lehet eltűnődni.
A katasztrófahelyzetek ábrázolásánál gyakran felmerül a nézőben a kérdés: hogyan cselekedhet ilyen irracionálisan a szereplő, miért ennyire a valóságtól elrugaszkodott egy-egy helyzet? A Sodródás esetében tudható, hogy a drámai eseményeket átélt Tami Oldham együtt dolgozott Kormákur­ral a forgatókönyvön, részt vett a szereplők kiválasztásában, és a forgatásra is ellátogatott. A mindent túlélő szerelem és az emberi kitartás igaz történetét jó alakítással elevenítik meg a feltörekvő, fiatal hollywoodi színészek. A gyermekkora óta filmes közegben mozgó Shailene Woodley-t az elmúlt években láthattuk már A beavatott című sorozat és a Csillagainkban a hiba (2014) női főszereplőjeként, valamint az Oscar- és Golden Globe-díjjal elismert Utódokban (2011) George Clooney partnereként. Sam Claflin a Mielőtt megismertelek (2016) és az Ahol a szivárvány véget ér (2014) főszereplőjeként lehet ismerős, de feltűnt Az éhezők viadala-trilógia filmjeiben is.
A magyar változat hibájául kell felrónunk a gyenge szinkront. Különösen a női főszereplő esetében kínos a kölcsönzött hang, amely sem karakterében, sem hangulatában nem passzol a színésznőhöz, ahogyan a film atmoszférájához sem.
Kormákur az alaphibákat többnyire elkerüli, és a két párhuzamos idősíkon futó történetmeséléssel Tamira fókuszál. Kísérletet tesz arra, hogy a közelébe férkőzzünk, megértsük, megérezzük, mi történik a szerencsétlenül járt szerelmes lányban, miként válik képessé a túlélésre. A mozi elején egy rövid ideig azt hihetjük, hogy lelőtték a poént, és rögtön a végkifejletet látjuk. Néhány perc elteltével azonban világossá válik, hogy ez a szál a történet közepétől indul, míg a másik az elejétől. A jól követhető párhuzamosság segít elkerülni a hosszú heteken át tartó vergődés monotonitásának ábrázolásából fakadó nehézséget, és a lelki folyamatok átélésére is így van esélye a nézőnek. A két szál összeérésének pillanatában bekövetkező dramaturgiai fordulat váratlan, és akár zavaró is lehet. Ezzel együtt nem rosszindulatú vagy cinikus alkotói húzásról van szó, hanem a történet túlélője által megírt, benne lezajló folyamat egy lehetséges ábrázolásáról. Hogy elképzelhető volna-e ennél jobb megoldás is, az a film utáni beszélgetések egyik témája lehet.
A széles rétegeknek szánt film mind­azon­által nem mélylélektani dráma. Többnyire hozza a közönségfilmes formulát kalanddal és romantikával az egész évben napsütötte, olykor viharos Csendes-óceán egyenlítői szigetvilágának környékéről.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..