– Hosszú és viszontagságos története van az 1907-es ásatásokkal induló magyar egyiptológiának. Az utóbbi évtizedeket nézve Kákosy Lászlónak köszönhető, hogy a talpára állt és ismét helyére került itthon ez a tudományág. Azóta a bölcsészettudományok – benne az egyiptológia – körülményei-lehetőségei sokat változtak. Pénzügyi szempontból ma sem könnyű a kutatás, de tény, hogy Kákosy létrehozott, kinevelt egy iskolát, amely azóta is működik és fejlődik. Ma már az ő tanítványainak is vannak tanítványai, akik sikeresek ezen a területen. Nemzetközileg is jelentős eredményeket tudunk felmutatni. A Szépművészeti Múzeum egyiptomi részlegén és az egyetemen komoly és ígéretes szakmai munka zajlik, amelynek fontos kutatói bázisa és fő támpontja a thébai ásatás, az ottani terepmunka. Fontos, hogy egy egyetemen mindig legyenek kutatások, új eredmények. Thébában 1983 óta folyamatos a jelenlétünk – rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek ott a magyar egyiptológusok, sok jó publikáció született. Így számos területen ma már megkerülhetetlenek a thébai magyar régészek eredményei.
– Egyenes út vezette az egyiptológiához? A műgyűjtő-műkereskedő Back Fülöptől és a tudós Mahler Edétől eredeztethető „hagyománya”, vagy a Szépművészeti Múzeum gyűjteménye hatott Önre a pályaválasztáskor?
– Bármilyen szakmáról legyen is szó, tizennyolc évesen általában még elég kevés ismerete van az embernek az adott érdeklődési kör múltjáról, hátteréről, történetiségéről. Én sem ezzel foglalkoztam. Alapvetően régész szerettem volna lenni. Klasszika-archeológia szakot kezdtem az egyetemen, ahol akkoriban kétévenként indult egyiptológiai képzés. Erre úgy lehetett jelentkezni, ha az ember már hallgató volt. A klasszika-archeológia és az egyiptológia szoros kapcsolata egyre inkább megragadott, kezdettől szimpatikus volt számomra a képzés, kiváló tanáraink voltak. Nagyon korán, másodévesként sikerült kijutnom ásatásra; pályázat útján 1995-ben három hallgató kimehetett Egyiptomba.
– A TT (Theban Tomb) 32-es sorszámot viselő Dzsehutimesz sírtemplománál kezdett…
– Dzsehutimesz sírja egy úgynevezett sírtemplom, amely a késői Újbirodalom idején, a Krisztus előtti XIII. században épült. Egy monumentális síremlékről van szó, amelynek az építészeti szerkezete a kortárs templomokét utánozza. 1983-ban Kákosy kapta meg a koncessziós jogot a TT 32-es feltárására, amelyet 2006-ban mi fejeztünk be…
A kilencvenes évek közepén persze még nem úgy nézett ki az ásatás környéke, mint ma. Ez volt az első egyiptomi utam, az első expedíció, amelyben részt vettem. Ott kerültem közvetlen kapcsolatba például az epigráfiával, a felirattannal is. Egy hónapig voltunk kint: két hét az ásatáson, a maradék időben pedig alkalom nyílt rá, hogy bejárjuk Egyiptomot. Nemcsak az antikvitásokról, a műemlékekről gyűjtöttem élményeket, hanem az országot, az ott élőket is igyekeztem meg ismerni. Az első év tehát minden tekintetben a tapasztalatszerzésről szólt. A koncesszió azóta sokkal kiterjedtebb, időközben már a szomszédos területeken is dolgozunk, de Dzsehutimesz sírtemplomához mindig „visszatérünk”.
– Ez a bizonyos TT 32-es számú sír „hozta magával” a TT 400-ast…
– Igen, mivel a két sír bizonyos belső termei között összeköttetés van. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a luxori nyugati parton fekvő thébai temető mai képe sok évszázad alatt alakult ki. Az elit- – vagy ahogy a „köznyelvben” emlegetik: nemesi – temető sírjai sok esetben kapcsolódnak egymáshoz. Falaik ugyanis át-átszakadtak. Vagy már az antikvitásban, amikor kivésték ezeket a termeket, vagy a későbbi rablóásatások során. A TT 400 egyébként „új szám”. A sírt 1984-ben fedezte fel a magyar régészeti expedíció, 2007-ig, az ásatás megindulásáig azonban semmit sem lehetett tudni róla. Felső részét hat-hét méteres törmelékhalom borította. A területen máshol is folynak munkák. 1995 óta Fábián Zoltán is dolgozik a Khokhadombon, Bács Tamás pedig a thébai temető egy közeli részén végez feltárásokat. Kákosy után a tanszékünket vezető Gaál Ernő professzornak is volt a Khokha-dombon egy önálló koncessziója, amelyet halála után ugyancsak én vettem át, összevonva az említett két helyszínt. Így ma már ott tart a munka, hogy nem pusztán egyes emlékekre koncentrálunk, hanem egy nagy összefüggő részét vizsgáljuk a temetőnek.
– Eddig mit árultak el magukról az „elitsírok”?
– Röviden összefoglalva: az érintett területet a késői Óbirodalomtól kezdődően egészen a késői antikvitásig, több mint kétezer éven keresztül folyamatosan használták. Thébában a legrégebbi sziklába vájt sírok az el-Khokha-dombon helyezkednek el. Megtalálható itt a középbirodalmi, újbirodalmi vagy az úgynevezett Harmadik Átmeneti Korra tehető „fázis”, de a görög–római kor is. Ez nem azt jelenti, hogy e nagy kronológiai szakaszok mindig minden sírban fellelhetők, de összességében jelen vannak az ásatási területünkön. Ami nálunk különösen fontos, az az Újbirodalom, vagyis a 18–20. dinasztia időszakának és a Krisztus előtti első évezrednek az emlékei. E hosszú periódusból jelentékeny leleteink vannak, amelyek a teljes egyiptomi régészeti anyag vonatkozásában is fontosak. A Khokha-domb azért is érdekes, mert itt kevesebb volt a XIX. századi rablóásatás. Ugyan már az antikvitásban kifosztották ezeket a sírokat is, ennek ellenére „jobb az anyag fenntartása”; több minden maradt meg itt, mint a thébai temető más részein.
Ami a 400-as sírt illeti, ott is ugyanezek az említett fázisok láthatók. A tavalyi és idei kutatás fókuszában a sír történetének újbirodalmi (késő 19–20. dinasztiai) korszaka állt, vagyis az újbirodalmi sírkamrákat és síraknákat ástuk ki. Kiderült, hogy nemcsak az eredeti tulajdonost és feleségét temették ide, hanem két nagy csoporttemetkezésben legalább további húsz személyt, akik a sír építtetőjének kollégái és beosztottjai voltak. Ez érdekes felfedezés, ugyanis kutatásaink fő törekvései közé tartozik a szociális viszonyrendszerek azonosítása is.
– A magyar ásatásokról szóló 2013-as összefoglalójukban szerepelt az is, hogy sikerült azonosítaniuk három személyt: Khamin, Amenmessze és Szuti ugyanazon intézményekhez: a kincstárhoz és a Maat-templomhoz kötődtek…
– Az idei ásatási szezon eredménye, hogy a két említett csoporttemetkezésből már tíz személyt név és hivatali cím szerint is ismerünk. A festett sziklasírok építtetői a feliratok alapján általában azonosíthatók, jóval kevésbé ismerjük azonban azokat, akik a sziklasírokat az eredeti temetkezést követően újrahasználták. A hivatalnokréteg – amelynek tagjai azért nem mind voltak magas rangúak – csak egy „szegmense” a thébai temetőben eltemetetteknek. Az utóbbi tíz év eredménye, hogy az alacsonyabb státuszúak temetkezéseit is kezdjük felderíteni és megérteni. Merthogy ők is ott vannak. Amikor a papi hivatalnokrétegről beszélünk, e kör Amun első prófétájától (főpapjától) egészen a templomi ajtónállókig, fodrászokig terjed. A 400-as számú sírban elsősorban olyan hivatalnokokat temettek el, akik „világi” szolgálatot láttak el a thébai templomokban.
– Mikor kezdődik a következő ásatási szezon, és mivel folytatódnak a munkálatok?
– Egyiptomban általában októbertől áprilisig zajlanak az ásatások. A nyár elviselhetetlenül meleg ehhez a munkához, különösen Felső-Egyiptomban. Mi főleg tavasszal szoktunk kijárni. A következő szezonra három fő célkitűzésünk van. Egyrészt szeretnénk befejezni a 400-as sír ásatását, ahol vár még ránk két – négy, öt, hat, de akár hét méter mély – feltáratlan akna, amelyekből több szinten kamrák nyílhatnak. Az egyik feltárását idén elkezdtük, egy szintjét kiástuk, és kiderült, hogy valóban számíthatunk újabb kamrák előkerülésére. Ezek az aknák-kamrák a sírnak nem az újbirodalmi fázisához tartoznak, későbbiek. Azt gyanítjuk, hogy a már feltárt aknasír a 26–27. dinasztia idejére datálható. A másik ásatását jövőre szeretnénk elkezdeni. Ezzel a 400-as sír ásatása befejeződhet. Utána jön majd az eredmények feldolgozása, megjelentetése. Az említettek mellett egy szomszédos – nagyszerűen kivitelezett, korai újbirodalmi (18. dinasztiai) – sírban folytatjuk a falképek másolását. A harmadik nagy feladat, amit szeretnék elvégezni, a Dzsehutimesz-sír belső udvarába vezető, pülóntornyokkal szegélyezett kapubejáró rekonstrukciója. Vagyis ha minden igaz, építeni is fogunk.
„A magyar expedíció azzal, hogy egy sok képpel és hosszú feliratokkal díszített sírt választott kutatásai színteréül, egyúttal a fáraókori egyiptomi világszemlélet középponti kérdéseinek vizsgálatát is vállalta. Az egyiptomi ember számára a lét az örökkévalóság dimenzióiban nyerte el értelmét, az ő szemében a földi tartózkodás álomszerű pillanata a halál utáni élet határtalanságába olvad bele. A két világ közötti küszöb, a sír – az »örökkévalóság háza«, az »öröklét fényhegye« – elkészítése az élet legfontosabb feladatai közé tartozott. A sír a túlvilági remények összefoglalása mellett kisebb-nagyobb mértékben mindig visszatekintett a földi pályafutásra, így elsőrendű forrás lehet nemcsak egy korszak vallásának, művészetének, hanem államszervezetének, gazdasági helyzetének, történetének tanulmányozásához is.”
(Kákosy László)
