Bölcs település nem igyekszik a világ szeme elé kerülni. Rejtőzködve élj, hirdette Epikurosz, teljes joggal. S mivel én is a tudatlan vándorok közé tartozom, végső soron csak a kíváncsi kalandozás, a találomra be-betérés módszere marad, Szent Kristóf segedelmére bízva magam.
Pfullendorf városára is így bukkanok, kóbor szelek szárnyán, kevéssel alkonyat előtt. Egész nap a Bodeni-tónál kirándultam, vagyis Németország és Svájc határvonalán, e barokkosan gazdag vidéken – s most, a térképet böngészve úgy döntök, újabb huszonöt kilométer kibírható távolság, és egy órácskára betérek e különös nevű helyiségbe. Igen, valójában a neve miatt akarom látni: az egyszerre darabos-ormótlan, illetve lágy csengés vonz, Pfullendorf, ismételgetem, Pfullendorf. Nyelvtörő kezdete azt harsogja, hogy pfuj!, ám e mély hangrendű torlódás azonnal dupla l-es magasba szökik, csupa kellem lesz, csupa illem, szellő és szöllő, hogy végül megint komor pörgésbe torkolljon, kusza legyen és amorf, rrrfff.
Nem is város, hanem városka. Ez a legemberibb lépték: öt-hatezer lakosú kis birodalom, barátságos zeg-zugokkal, terecskékkel és sikátorokkal, dombbal és lejtőkkel. Éppen elegendő belső tér, elegendő hely az egymás mellett éléshez, az elvegyüléshez és az elbújáshoz – de semmi nagyzolás vagy elveszejtő űr, a hodályok személytelenségéből igazán semmi. Három-négyszintes polgárházak, gerendás homlokzattal, zöldre festett spalettákkal, pöfékelő kéményekkel. Az óváros szívében, dombtetőn áll a templom. Alatta a városháza, sokszögű tér, szökőkút, szerteágazó utcák, közök. Nem sokkal arrébb egy másik terecske, közepén II. Frigyes király szobra. Ő nyilvánította várossá Pfullendorfot, 1220. június 2-án. Arcát és alakját a szobrász ötlötte ki, ugyanis a királyról egyetlen hiteles ábrázolás sem maradt fenn, bár ötvenhat évet élt. Jobb híján nemes arcélű, deli ifjúnak látjuk, bal kézfején vadászsólymot tart, másik kezében pedig a városalapító oklevelet, melynek eredetijét jelenleg – különös módon – kissé távolabb, Karlsruhéban őrzik.
A városházától a második sarkon négyszintes palotára figyelek fel. Falán emléktábla hirdeti, hogy ez a híres-nevezetes Dreher-család ősi fészke. Johann Georg Dreher vásárolta 1620-ban, már teljesen készen, és utódai 1817-ig laktak a falai közt. Közeli ismerősünk, Dréher Antal, született Franz Anton Dreher is itt látta meg a világot 1736-ban. Felnőtt fejjel Bécsbe költözött, ahol megalapította legendás sörfőzdéjét. A magyar piacot viszont csak később, az ő halála után hódította meg a vállalat. Az emléktábla azt is tudatja, hogy az épület kétszáznyolcvan éven át vendégfogadó volt, a Koronához címezve. A kis Franz Anton tehát egy fogadós fiaként cseperedett, a számtalan átutazó vendég színes forgatagában. Egyébként a házban jelenleg is bárki szobát foglalhat, hiszen ma is a Koronához címzett szállodaként szolgál.
Elégedetten megfordulok, és átellenben rögvest rátalálok a Hiller-család házára. Ez is inkább palota, látszik, hogy Hillerék kifinomult ízléssel rendelkeztek. Természetesen Sebastian Hiller, a jeles filozófus és bencés szerzetes családjáról van szó. Módos pékmester édesapja áldozatosan támogatta a tanulmányait. Tizennyolc évesen, 1685-ben lépett a bencés rendbe, és a Josef szerzetesi nevet kapta. Számtalan teológiai művet írt, korának egyik legkiválóbb pap tanára volt, akadémiai taggá választották. 1730-ban hunyt el.
Sötétedik, ideje kocsiba szállnom. Még körbejárom a többszintes műemlék plébániát, majd nekivágok a macskaköves, kígyózó utcáknak. A parkoló mellett nagybajszú, bronz szoboralak strázsál: Rudolf, Pfullendorf grófja, a város egyik oltalmazó atyja. Megenyhülve int búcsút felém.
