– Adjon Isten jó napot! – emelinti a kalapját. Szakasztott úgy néz ki, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: haja már őszes, árnyas kalapja alól hatalmas bajusz kandikál elő, markába girbegurba bot simul, arra támaszkodik. Lábánál figyelmes kutya, körülötte békésen legelő birkák.
– Bátyám egyedül őrzi ezt a vagyont?
– Nem egészen. Egy kicsit én is őrzöm, egy kicsit a kutyám is, nagyobbrészt pedig a Jóisten.
– Hány birkából áll ez a nyáj?
– Jobb híján ilyen bölcsen indítom a társalgást.
– Mennyinek becsüli? – kérdez vissza.
– Hát, úgy száz, százötven lehet…
– Úgy bizony, pontosan négyszáz! – bólint nagyot. – Hanem még vagy száz a karámban maradt, mert azokat körmözni kell.
– Az pontosan mit jelent?
– Ki kell tisztogatni a körmük közét, mert folyton begyullad a sok tüskétől, bogáncstól és nyűtől. Lábanként két körmük van, az állatonként nyolc. Ötszáz jószágnál nagy munka az, kérem!
– Lám, pedig az egyszeri idegen azt gondolná: a pásztor egész nap csak hűsöl, csak szobroz, a botjára dőlve… Hát a kutyája jóféle?
– Jóféle, nagyon is jó. Azt szoktam mondani, hogy egy jó kutya többet ér, mint húsz ember. Mert húsz legény se tudná bekeríteni a makacs birkát, ha valamit a fejébe vesz. A kutya viszont csak kettőt lépint, nagyot mordul, s azzal már helyre is állt a rend.
– Melyik fajta a legalkalmasabb?
– Legjobb a német puli, bár annak komoly gyengéje, hogy télen vedlik le, azután nyáron nő ki a szőre. Télidőn folyton fázik! A magyar puli bundájába viszont nyaranta minden bogáncs és gaz beleragad. Régen csak fajtiszta kutyákat tartottak a pásztorok, többnyire pulit. Most már jobbára keverék kutyákat dolgoztatnak, ez az enyém is korcs. Igaz, nagyon okos.
– Mennyi ideig tartott betanítani a terelés tudományára?
– Egy kutya körülbelül hároméves koráig tanítható be, de a puli már hat-hét hónaposan pedzegeti a mesterséget. Alighogy kihull a tejfoga. Úgy szoktuk kezdeni a tanítást, hogy a kölyköt az anyja mellett tartjuk, hadd figyelje a fogásokat. Az első két hónapban az anyja nyomában futkároz. Azután megfogjuk az anyját, és egyedül küldjük a birka után. Eleinte megmegtorpan, rémülten visszanéz segítségért, nyüszít, prüszköl. Ám egyre távolabb merészkedik, míg hirtelen rá nem érez a terelés örömére.
– És szoktak-e még furulyázni a pásztorok?
– Ó, kérem szépen, csak az öregebbje, és ők is csak hébe-hóba. Már amelyiknek van hozzá hangszere.
– A fiatalabbaknak már nincs is furulyájuk?
– Nincs bizony. De eszük se nagyon! Azt se tudják, hogyan kell belefújni a hangszerbe, hogy lélekkel szóljon. Mi, öregek nagyobb ünnepeken még előkerítjük, vagy néha a kocsmában, egy kancsó bor mellett muzsikálgatunk – de már az sem az igazi. Hiszen ez is olyan, mint minden igazán komoly dolog: csak úgy van értelme, ha rendszeresen csinálja az ember, ha gyakorol. Szeretet kell hozzá, ugye, meg elhivatottság.
– Húsvét ünnepe közeleg, és bátyám bárányok között él…
– Higgye el nekem, ezek a bárányok nagypénteken meggyászolják az Égi Bárányt! Tavaly is, nagypéntek éjjelén olyan sírást-rívást csaptak a karámban, hogy nem jött álom a szememre. Húsvétvasárnapra pedig úgy megenyhültek, mintha aznap születtek volna. Körmözni se nagyon kellett őket. Megérzik az ünnepet, biztosan megérzik. Húsvétkor még a fűszál is mosolyog a bárányra!
