Tudom, végül mind-mind megadja magát a mulandóságnak: felmorzsolja őket az idő, elrágja a rozsda, poruk elkeveredik a szélben, alásüpped a földbe. És mégis makacsul motoszkál bennem a közvetítők, a szent ereklyék titka. Hanem ezzel nemcsak én vagyok így, de az egész keresztény világ is. Enyhe túlzással az emberiséget kétezer esztendeje foglalkoztatja a gondolat: valamiképpen kifaggatni a szent keresztet, a szögeket, a kelyhet, a leplet. A torinói halotti leplet a tudomány legkorszerűbb módszereivel is megvizsgálták, eredetiségét könyvtárnyi szakirodalom tárgyalja. A szent kehely, melybe a hagyomány szerint a Krisztus oldalából kifolyó vért felfogták, közkeletű nevén a grál köré egész legendakör rakódott, a kerekasztal lovagjaival, Merlin varázslóval és másokkal. A Megfeszített végtagjait átütő szögek eltűntek a korai múltban, akárcsak a homlokát felsebző töviskoszorú. A szent ereklyék közül első helyre természetesen a keresztfa kívánkozik. Maradványait Nagy Konstantin császár édesanyja, a kereszténnyé lett Szent Ilona kutatta fel, a negyedik század elején. Igen, Ilona (a nyugati világban Heléna néven ismerik) kirívóan idős fejjel, özvegy császárnéként elzarándokolt a hatalmas Római Birodalom egyik távoli szegletébe, Jeruzsálembe. Vállalkozását siker koronázta, s a kereszt általa fellelt darabjait a világ számtalan templomában övezi tisztelet. Ugyanakkor Ilona életéről alig vannak ismereteink. Két város is a szülőhelyének tartotta magát: az angliai Colchester, illetve egy török település, Drephanum, amely az évszázadok során megsemmisült. A mai Szerbiához tartozó Nis városában szülte egyetlen fiát, Nagy Konstantint, aki 312-ben hivatalos vallássá tette a kereszténységet. Ilona megözvegyülve Trierben telepedett le, ott keresztelkedett meg, és onnan indult el a Szentföldre. A hosszú út az életébe került: hazafelé tartva Konstantinápolyban meghalt, testét Rómába vitték. Személyét sohasem övezte tömeges rajongás, de azért mindig népszerű szent volt. Rengeteg templom hirdeti a tiszteletét, és rengeteg lányt keresztelnek az ő nevére.
A felvilágosodás óta időről időre felhangzik a gúnyos vád: a szent keresztnek annyi darabját őrzik szerte a világon, hogy azokból egy egész hajót lehetne építeni. Hanem ez a vád már évtizedekkel ezelőtt egyértelműen megcáfoltatott. Az anglikán hitről katolikussá lett író, az 1966-ban elhunyt Evelyn Waugh (nőies csengésű keresztneve dacára nagyon is férfi volt!) Heléna címmel regényt írt Szent Ilona kalandos utazásáról. Műve kapcsán a következőket jegyezte fel 1952-es szentföldi útinaplójába: „Az összes szálkát és forgácsot, amelyeket szerte a világon ereklyeként tisztelnek, gondosan megmérték, és arra jutottak, hogy egy keresztfáénál sokkal kisebb mennyiséget tesznek ki. Azt is tudjuk, hogy e fatöredékek legtöbbje kétségtelenül a negyedik század kezdetéről származik, eredete odáig visszavezethető. Mindazonáltal nincs olyan biztosíték Szent Ilona felfedezésének hitelességére, amely egy régiséggyűjtőt is meggyőzne. A szent kereszt megtalálása csakis közvetlen természetfölötti segítségnek tudható be, és nem régészeti megfontolásoknak.” János evangéliumát idézve, „Pilátus egy feliratot is készíttetett, és a kereszt fölé helyeztette. Az volt ráírva: A názáreti Jézus, a zsidók királya.” E fatábla ott volt a Szent Ilona által előásatott keresztfamaradványok között. Később Itáliába került, és jelenleg is olasz földön, stílusosan Santa Crocéban őrzik. A tudósok egybehangzó véleménye szerint a legkevésbé sem tűnik egy hamisító művének.Valaki azt mondta: irigyli a régi házak homlokzatát, mert az évtizedek során annyi mindent láthattak. A fél életét odaadná, ha egy belvárosi bérház ablaka lehetne. Hát így állunk, ilyen fontosak nekünk a tanúk: a szemtanú emberek és tárgyak. A töviskoszorú, a lepel, az ecetbe mártott szivacs. A sziklasír bejáratától elhengerített kő.
