Séta Márai városában
Fotó: Lőrincz Sándor

 

Ez már Szlovákia. Slovenské Nové Mesto – hirdeti a tábla a vasútállomás épületén; a vasutasok mindkét nyelvet beszélik. Vonatunk időre érkezik, s felszállás után hamarosan megjelenik a kontyos kalauznő. Mondja-mondja a magáét, ám néhány erőltetett angol szó után számára is egyértelmű: Košicéig kérjük a jegyet. Jó egy óra zakatolás után szállunk le Kassa pályaudvarán, ahova iparkodnunk kell majd délután, mert a visszaútra már itt kell megváltanunk a jegyet. Lépcsősoron fel, odébb park, sétáló, pihenő turistákkal, s ahogy elindulunk a már messziről integető, büszke dóm felé, Mátyás király emlékét idéző, magyar nyelvű táblára figyelünk fel az egyik sarokházon. A város 1943-ban helyezte el itt a Hunyadi-címeres, hollós kőtáblát, a király születésének ötszázadik évfordulójára, ezzel is kifejezve: Kassa közönsége hálás az 1469-ben cseh királlyá is lett Mátyásnak, az igazságosnak.
Kicsit sietünk, mert a szlovák vasút toalettjét nem volt kedvünk kipróbálni, így betérünk egy hangulatos cukrászdába. A falakon hangszereket ábrázoló, visszafogott tónusú, absztrakt festmények, a kerek asztalokon apró virágdíszek. Bőrbevonatú székeken ülve kortyoljuk a feketét, a hangszórókból világzene szól. Feleségemmel modern díszletek között élvezzük e békebeli varázst. A krémes sütemény finom, a kávé zamatos és erős. S az áruk alacsonyabb, mint idehaza, az anyaországban.
Bekukkantunk néhány könyvesboltba: magyar nyelvű kiadványt nem találunk Kassáról, ám az üzletből kilépve elámulunk a gazdag ornamentikájú lakóházak és paloták látványán, a gipszstukkókon, a kapualjakon, az ablakbélleteken, az egynyári futó virágok tarka táncán. Kassa belvárosa még őrzi a hajdanvolt idők páratlan patináját, jóllehet, itt-ott megakad a szemünk málladozó vakolaton, felújításra régen megérett épületeken. Már a monumentális Szent Erzsébet-székesegyház bejárata előtt állunk, fényképezkedő turisták gyűrűjébe csöppenünk, s míg készül a szelfi, mi a XIV. században épített Orbán-torony tövében pihenünk meg. Ez egy hasáb alapú, négyzetet formázó, négyszintes épület, amelyet haranglábbá alakítottak. Itt helyezték el a Szent Orbán-harangot, amelynek felirata az 1556-os tűzvészre utal. Több mint négyszáz évvel később újra tűzvész pusztított itt, s igencsak megrongálódott az épület, ahol – a felújítást követően – harangöntés-történeti kiállítást rendeztek.
A dómot vélhetően 1380 körül kezdték építeni, majd a munkálatokat Mátyás uralkodása idején is folytatták. Számos kápolna ekkor épült, ám később árvíz, szél- és tűzvész is otthagyta a nyomait ezen a lelkeket mennyekbe emelő, fenséges architektúrájú székesegyházon, amelynek főoltára Szlovákia középkori egyházművészetének páratlan remeke, Közép-Európa legnagyobb, késő gótikus festett oltárainak egyike. Számos mellékoltáron időzik el a tekintetünk, és megcsodáljuk a II. Rákóczi Ferenc megdicsőülését ábrázoló falfestményt is.
Egy magyar nyelvű kiadványt keresünk. Akadozó angolságomat hallva a dómbéli aprócska üzlet egyik női alkalmazottja megkérdezi: „Maguk magyarok?” Az igenlő válaszra talál nekünk egy színes leporellót, és 2 euró kifizetése után már veszi is a kulcsot, hogy kinyissa a nagy fejedelem sírboltjához vezető kovácsoltvas kaput. Mint megtudtuk, Ferenc József császár beleegyezése kellett ahhoz, hogy 1906-ban hazaszállítsák Törökországból II. Rákóczi Ferenc földi maradványait. A kriptában több szarkofág sorakozik. Rákóczié rózsaszínű márványból készült, rajta nemzetiszín szalagos babérkoszorúk tucatjai. Odébb anyja, Zrínyi Ilona pihen, és Rákóczi fia, József. A másik három kőkoporsóban a fejedelem udvarmestere, Sibrik József, Esterházy Antal tábornok, valamint Bercsényi Miklós és második felesége, Csáky Krisztina alussza örök álmát.
Az ódon falak enyhe dohszagot árasztanak, mégis nehezen mozdulunk a kriptából. Odatapaszt bennünket a múló idő, az itt és most jelenvalósága, és a piros-fehér-zöld koszorúszalagok láttán az eleven emlékezet. Alkalmi kísérőnk, aki több évtizeddel ezelőtt került Kassára, kiváló magyarsággal meséli: sokan felkeresik Rákó-
czi nyughelyét, de a szlovákok, csehek közül némelyek megkérdik: ha magyar volt a fejedelem, miért nem magyar földben nyugszik? Ő pedig szomorúan csak ennyit jegyez meg: a város akkoriban Magyarországhoz tartozott. Ez kijózanítóan hat. Kissé restelkedve mondja mindezt; leginkább a tájékozatlanság bántja, ám annak örül, hogy Szlovákia és Magyarország miniszterelnökei jó kapcsolatot ápolnak egymással. Ahogyan alkalmi sírboltvezetőnk fogalmaz: puszipajtások.
A rodostói lakóház – annak a háznak a mása, ahol II. Rákóczi Ferenc a száműzetésének éveit élte – szintén nagy tiszteletet ébreszt a látogatóban. A fejedelem hamvaival együtt érkeztek Törökországból Kassára az eredeti épület berendezési tárgyai, amelyeket itt, ezen az emlékhelyen láthatnak az érdeklődők. Azt is megtudjuk, hogy egy időben Tinódi Lantos Sebestyén is Kassán élt. A Lőcsei-ház talán a város legrégebbi lakóépülete, és arról nevezetes, hogy Bethlen Gábor és választottja, Brandenburgi Katalin itt rendezte meg egy héten át tartó lakodalmát. A Fekete Sas fogadóban pedig Petőfi is megszállt. Amikor az épületet börtönné alakították, Tompa Mihály is itt raboskodott A gólyához és A madár, fiaihoz című ellenzéki költeményei miatt. Ez utóbbiban írta: Száraz ágon, hallgató ajakkal / Meddig ültök, csüggedt madarak? / Nincs talán még elfeledve a dal, / Melyre egykor tanítottalak?!
Piaci zöldségárusok sora fogad bennünket az egyik szűk utcában. Míg a portékák között válogatunk, Márai Sándor szülőházáról, illetve a család későbbi lakóhelyéről érdeklődünk. A fiatal kofa barátságosan útba igazít bennünket, s néhány perccel később már a Mészáros utca 35. szám alatti ház falán lévő táblákat betűzzük. Nemcsak a világpolgár Márai emlékét őrzi e hely, hanem öccséét, Radványi Gézáét, a világhírű filmrendezőét is, akinek legismertebb filmje a Valahol Európában. Az épület emlékházként fogadja a kíváncsi látogatókat és a Márai-rajongókat. Valamivel odébb, a Márai Sándor téren, bronzba öntve vár bennünket az író, újságíró. Gáspár Péter szobrászművész barátságos miliőt teremtett ide. Szembeülhetünk az emigrációba kényszerült író szobormásával, hogy fejet hajtsunk tekintélyes életműve előtt. Ha több időnk volna, talán egy égi-földi párbeszédre is sor kerülhetne A kassai polgárokról, a Kassai őrjáratról, A gyertyák csonkig égnek-ről, Eszter hagyatékáról, az Egy polgár vallomásairól, az Európa elrablásáról, az író naplóiról. Szívesen kérdezném zsidó származású feleségéről, Loláról is, akit Somogyban, a segesdi templomban kereszteltek meg. Isten előtt ott fogadott örök hűséget férjének, akit esszéiről, tárcáiról, a remetelétről s fanyar, iróniával teli írói stílusáról is szívesen faggatnék. No meg arról, miért rendelkezett úgy, hogy öngyilkosságát követően hamvait szórják a Csendes-óceánba…
Pompájukat vesztett és egykori színeiket visszanyert épületek harcolnak a múló idővel, ahogyan mi is irodalmi emlékeinkkel. Legalábbis ami Márait illeti, aki a rendszerváltozás után vált divatos szerzővé, mivel az átkosban Magyarországon hallgatásra ítéltetett. Füves könyvével, naplóival, majd több kiadást megért regényeivel lett egyre népszerűbb, olvasóiban nyomatékosítva: polgárnak lenni – világnézet.
Magyartanár feleségemmel Márai lépteit keresve érezzük: ha csak átmenetileg is, de jó kassai polgárnak lenni. Ódon városrészekben bolyongani, templomok csöndjében imádkozni, Salkaházi Sára szobra előtt fohászkodni a dómban, amelynek déli szomszédságában a Szent Mihály-kápolna áll. Mögötte az Állami Színház. A parkban zenélő szökőkút vízsugarai törnek a magasba, és a muzsika akkordjaira váltakozó, pazar színek orgiája bűvöli el a látogatót. Míves ormanentikájú, két-három szintes épületek előtt sétálunk el. Szinte az egész belváros műemlékekből áll. Nehéz megválni az érseki palotától, éppúgy, mint a városházától, a szecessziós Slávia Szállótól, a könyvtárként működő Forgách-palotától és még megannyi, a békebeli világ nyomait őrző épülettől.
Itt, a központban felfedezünk egy patinás belső udvart, pizzériával. Látványkemencében sül a gyors ebédnek való. Fiatal férfiemberek formázzák a tésztát, s míg bámulatos bravúrjaikon ámulunk, egyikőjük tört magyarsággal megszólít bennünket: „Mágyárok vágytok?” Igen – felelünk, így aztán magyaros pizzát ajánl, s nem telik el tíz perc, már hozzák is a kissé csípős, finom harapnivalót. Érződik a szeretetük; a főpizzás nemcsak a lelkét, hanem az alapanyagot is beletette a pizzánkba, amelyre kiváltképp jól csúszik a szlovák sör.
S ha már a belvárosba igyekezvén megízleltük a kassai süteményeket, napunknak keretet adva illik édességgel befejeznünk sétánkat. Kiülünk az egyik cukrászda teraszára egy-egy szelet tortával. Nyomban ott terem mellettünk egy mosdatlan siheder, s a markát nyújtja néhány euróért. Aztán jön a testvére is. Teljes bennünk az otthonosság érzése.
A pályaudvarra indulva újabb könyvesboltot fedezünk fel. Itt hozzájutunk magyar nyelvű bédekkerhez is, és látjuk, Márai könyvei ott sorakoznak a polcokon. Szlovákul és magyarul is. Belelapozunk a Füves könyvbe: Akinek szíve, készséges ütemmel, nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..