Megjelent, ami megközelíthetetlen
Fotó: Merényi Zita

 

„Üdvözíts minket, Isten Fia, ki a Jordánban János által megkereszteltettél”; „A Jordánban való keresztelkedésedkor, Urunk, kijelentetett nekünk a Szentháromság imád­tatása”; „Ma a vizek természete megszenteltetik és a Jordán kettészakad, s hullámainak folyását visszatartóztatja, látván a vizében keresztelkedő Üdvözítőt”; „Ő, ki egyedül tiszta és szennytelen, megszentel engem és a vizeket”. A Fő utcai templombeli liturgia első fél órája a folyók hullámainak szakadatlan ismétlődésével próbál elrepíteni a kétezer évvel ezelőtti Jordán-partra, hogy lélekben egészen jelen legyünk Jézus megkeresztelkedésénél. Odavisz, megmutat, nem pedig magyaráz; a lelkünkre próbál hatni, nem az értelmünkre. Pár perccel ezelőtt még az utcán sétáltunk, egy-két órával ezelőtt pedig talán még otthon voltunk, és a vasárnap reggel tevés-vevése foglalt le bennünket. Szent és profán összeérését, egymásra hatását ritkán lehet ennyire élményszerűen megtapasztalni. Itt most hirtelen megértjük: a transzcendens mindennap újra belép a világba, napjaink valóságába. Ennek a bizonyosságával hat ránk a görög­kato­li­kus szertartás. „Leszállottál és megjelentél nekünk, megközelíthetetlen világosság”, énekeljük. Megjelent, ami megközelíthetetlen: ezt az ellentmondást próbálja következetesen feloldani. Megértetni az érthetetlent.
Az evangélium pedig a keresztelkedésjelenet: puritán beszámoló a szavakba nehezen foglalható csodáról. A püspök a láthatóvá lett kegyelemre, a Messiás megjelenésére irányítja a figyelmet a prédikáció első mondataival. Az epifániára (megjelenés, jelenlét, megtestesülés) és a teofániára (Isten látható alakban való megjelenése), amelyet ma ünneplünk. Ez nem olyan, mint a mozi vagy a színház – hangsúlyozza –, amelyet csupán nézünk, hanem életünket átalakító, mindent felülmúló és átrendező eseményről van szó, amellyel Jézus önmagát adja nekünk, hogy ezáltal a népévé tegyen bennünket. Jézus népéhez tartozni azt jelenti, hogy jótettekre törekszünk, de nem csak néha, hanem egész életünket erre a szándékra téve fel. Jézus az életét adta azért, hogy átalakítson bennünket.
Jótettek ügyében azonban nem állunk jól, mert hajlamosak vagyunk a másik embert méltatlannak ítélni a segítségünkre. Például azért, mert úgy gondoljuk, maga tehet a helyzetéről, vagy mert szerintünk rajta úgysem lehet segíteni. Ilyen cseles módon mentjük fel magunkat a kötelességünk alól.
Szent Miklós a legenda szerint egyszer egy társával a mennyország kapuja felé tartott, amikor kocsijával egy, a sárba ragadt embert vettek észre. A másik szent azt mondta, szerinte nem szabad beszennyeződniük, mert akkor nem engedik be őket a mennybe, és folytatta útját, anélkül hogy segített volna a bajba került földművesen. Miklós viszont a kedvéért besározta a ruháját, és úgy ment Jézus színe elé. Mégsem kapott dorgálást. Nem baj, ha kívülről koszosak leszünk, mert ami igazán beszennyezi az embert, az nem kívülről jön, hanem belülről.
Az epifánia, Isten megjelenése Jézusban azt a vágyat ébreszti bennünk, hogy egyesüljünk vele, hogy tisztákká váljunk, és Isten jelenléte sugározzon át rajtunk. Ami azonban nem egyenlő a negédeskedéssel; azzal, hogy mások milyennek látnak bennünket, nem kell foglalkoznunk. Csak lelkünk tiszta szándékai a fontosak.
A Teremtő nem kérdezte meg a világot, hogy beléphet-e. Engem viszont megkérdez, hogy be akarom-e fogadni. Nekem magamnak kell a Jordánná válnom, amelybe Jézus belép. Hogy aztán a tetteimmel átalakítsam a környezetemet, Magyarországot, végső soron pedig az egész világot.

*

A liturgia végén arra kérjük az Istent, hogy emlékezzen meg a háborúk áldozatairól, a hajléktalan emberekről és a magányosokról, majd a Duna-partra, a Batthyány tér mellé vonulunk. Előresietek, így még látom a stég végében békésen napfürdőző sirályokat és a közeli csatornából beömlő meleg vizet élvező kacsapárt. Az utóbbiak a szertartás alatt is maradnak, a sirályok azonban mind felszállnak, és a közelben a vízre ülve ringatódznak tovább. „Szomjazók, jöjjetek a vizekhez, és igyatok”; „Örömmel merítetek vizet az üdvösség forrásaiból”, hallgatjuk Izajás szavait, majd Pál Korintusiaknak írt leveléből azt a részt, amely a pusztában vándorló nép lelki italáról és a lelki szikláról emlékezik meg, aki maga Krisztus. Aztán újra a keresztelkedésről szóló evangéliumot olvassák fel, ezúttal Márktól.
Ezt könyörgések követik, többek között „a víz kedvező hőmérsékletéért”, ami nagyon indokolt, mivel a jeges szélben ekkor már alig érzem a lábam, és az ujjaim szinte ráfagynak a töltőceruzára. A vízszenteléshez, a kereszt sokszori vízbe merítéséhez kapcsolódva költői imák hangzanak el, köztük ez a gyönyörű: „Ma a vizek állománya vállára fogadja alkotójának lépteit.”
„Kijöttünk a Duna partjára megtisztulni – kezdi a püspök a második prédikációt. – Mint az őseink, akik itt halásztak, mostak, ittak. Ma azonban már nemigen lehet ebből a vízből inni, mert beszennyeztük. Ahogyan az egész világot is. Ebben nem az ipari vállalatok a hibásak, hanem mi magunk, mindannyian, egyenként: a bűneink. Manapság nem divat a bűnről beszélni, bűntudatot kelteni, másfelől viszont gyakori a médiában a mások hibáira, bűneire való mutogatás, a bűnvadászat. Minél szörnyűbb, pikánsabb, szennyesebb esetekről van szó, annál inkább. Szívesebben mutogatunk mások bűneire, mint hogy a magunkéival szembesülnénk, bűnbánókká válnánk. Mindannyian szabadulni szeretnénk a bűneinktől. Nemcsak a keresztények, hanem minden ember. Hiszünk abban, hogy Krisztus és az ima képes megváltoztatni, megtisztítani, átisteníteni a világot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..