Nem kellett lámpát kapcsolnom az előszobában, a mosdóban, a konyhában sem, így aztán nem is rágódtam rajta, hiányozna-e az áramszolgáltatás, mint ahogyan egy tisztességes világvége után bizonyára nélkülözni kell(ene). Rutinos mozdulatokkal belapátoltam pár kanálnyi kávét a főzőmasina filteres tartályába, vizet töltöttem a másikba, aztán megnyomtam az ON gombot, és nem esett le az állam, amikor felvillant az üzembe állást jelző kis piros lámpa, majd szépen lassan beindult a zubogás. Néhány pillanat múlva a frissen készülő fekete varázslatos illata is bizonyította: minden megy tovább, ezt az üzleti alapon igencsak meglovagolt, vizionált kataklizmát bizony menthetetlenül túléltük.
Két nappal később arra gondoltam, persze, hogy megúsztuk a nagy földindulást, hiszen születése évfordulóján az Üdvözítő újra világosságot akart árasztani ránk, hátha végre tényleg elkezdünk látni – lelki szemeinkkel is.
A szilveszteréj sem hozott meglepetést: talán csak még a korábbiaknál is több petárda, mini tűzijáték robbant és villámlott úton-útfélen, válság ide, válság oda.
Most már minden kétséget kizáróan új év van, a kétezer-tizenharmadik a sorban, tele új lehetőségekkel, reményekkel, de egyúttal kihívásokkal is. Az ember belevág, tesz-vesz napra nap, sodorják magukkal az események, s lassacskán megfeledkezik a háláról azért, hogy még mindig él. Pedig ez a legnagyobb ajándék: esélyt kapni bármit és mindent jóvátenni, eleve jót tenni, így készülve arra a számadásra, amelynek valójában nem tudhatjuk az idejét, sem az évét, sem az óráját, sem a percét.
